Kokas zenés foglalkozásai évtizedek során fejlődtek módszerré, amelynek inspirációját Kokasban a gyerekek táncai, lelkesedése indította el, amely a maga idejében innovációnak számított, hiszen a tanulás megélt, későbbi nevén embodiment szempontú értelmezése még nem terjedt el3. Zenepedagógiai kutatásait az 1960-as években kezdte el, amely kezdetben komplex esztétikai-művészeti-pedagógiai kísérletként indult4, majd a jellegzetes tánc-improvizációs, iskolán kívüli Kokas-órák az 1970-es évektől kezdve folyamatosan alakultak egymást rituálisan követő elemekből álló összetett, innovatív zenepedagógiai programmá. „A gyermekekkel együtt fedezte fel a mozgással komponált fantáziajátékokban, a személyközpontú originális zenehallgatást, mint a zene testtudati kognícióját, valószínűleg először a világon”5.

Mint már jeleztük, Kokas számára Kodály jelentette a kiindulópontot, így a nincsen botfülű gyermek kodályi gondolat is szerepet kapott a Kokas-pedagógiában, amelynek alább bemutatásra kerülő elemei nem a zenészképzés, hanem a művészetek iránti érzékennyé, értő zenebefogadóvá nevelés céljával vannak jelen. A Kokas-pedagógia és nevelésfilozófia fő pillérei a kreatív éneklés, aktív zenehallgatás és improvizatív tánc, a spontán kialakuló dramatikus játék és történetek nonverbális megjelenítése, a képzőművészeti technikák alkalmazása – és mindezek által a szavak nélküli, azokon túli önközlés, illetve a szavak általi és a zenére történő alkotásokról szóló narratívák6. Kokas maga egy interjúban saját módszeréről ezt nyilatkozta: „Húsz évvel ezelőtt, az iskolareform-kísérlet idején a komplex esztétikai nevelés címszó alá sorolták ezt a módszert is”7. A már említett, ún. Kokas-kódex8, amely a Kokas-pedagógia ismérveit, védjegyeit, irányelveit és kötelező elemeit tartalmazza, egyértelmű kritériumok szerint határozza meg a módszer sajátosságait, elveit, azok megvalósításának módszertanát, a Kokas-nevelő (elvárt) tulajdonságait9. A Kokas-kódex alapján a következő alapelvek mentén történik a személyiségfejlesztés: teljes figyelem, a személyiség tisztelete, gondosan válogatott, értékes komolyzene és autentikus népzene használata, élményteremtés, elfogadáson és szereteten alapuló bizalmi légkör, kizárólag pozitív megerősítés, megfelelő környezet, a különbözőség értékként kezelése, a másság elfogadása, nevelői spontán és kreatív cselekvés, a gyermeki (tér, társ, eszköz, tevékenységválasztási) szabadság biztosítása, érzelmi biztonság, tisztázott szabályok és visszatérő foglalkozási rend, azaz rítusok alkalmazása10.

Kokas a rítus biztonságot adó ismétlődéseit tudatosan alkalmazta tanításaiban, felismerve az apró gesztusok és mozdulatsorok helyét és szerepét a gyermeki lélek fejlődésének, a bevésődésnek a folyamatában. „A rítus éppen maga a belemélyedés. A felület mögötti, az átértelmezett tudás, moccanás, hang, cselekvéssor, minta”11. Ennek tudatában alakította foglalkozásainak forgatókönyvét, amely sohasem volt merev módszertan, óráit sokkal inkább az ötletek és érzelmek szabadon való áramlása jellemezte. Nem ellentmondás ez, hanem rend, észszerűség, gyakorlat. Egyébként kiismerhetetlenek a történések és eltéved a lélek. „A tanítás mesterségéhez tartozik, hogy a gyerekeknek kereteket adjunk bizonyos visszatérő formákban, mert szükségük van előre várható, biztonságos kapaszkodókra”12. Nemcsak Kokas igénye volt ez, hanem a gyerekeké is, akik várták a gyertyafényes búcsúéneket, a játékos névéneklést, ismert körjátékokat. Ezek a gyerekeknek otthonosságot biztosítanak. „Megnyugosznak a rendünkben, mert fontos nekik az ismerős, hogy ne pottyanjanak folyton váratlan helyzetekbe”13. A kompozíció a képzelet szülötte, a rítus pedig ütemvonal, amely beláthatóvá szakaszolja az eseményeket és pillanatokat, megjósolhatóvá teszi a folytatást, tervet, keretet jelent, egyszóval rendet teremt a lélekben.

Egyfajta befejezetlenség jellemzi Kokas módszerét azáltal, hogy foglalkozásai nyitottak, a gyerekek fantáziája által meghatározottak, szabadon kanyargók, alkalmazkodók, amelyek a gyerekek igényeit, aktuális lelkiállapotát is figyelembe veszik. „A zenével egyidőben és veleszületett szépséges módon fejezik ki önmagukat: kecsesen, szabadon, komolysággal és örömmel”14. A mozdulat, mint a zene és érzelmeink megjelenítési módja, éppoly emberi, éppoly természetes, miként a beszéd. A zene pedig a lélek mélyrétegeit érinti – a képzelet kiemelt helyet foglal el Kokas eszmerendszerében, mint amely a művészeti alkotások kiindulópontja. „Kokas Klára pedagógiája sokkal több, mint egy receptszerűen beváltható reproduktív, tanítási eljárás. Olyan ihletett (tanári, tanítói) professzió, amelyet mindig az „itt és most” adaptív dramaturgiája keretez és tesz igazán alkotófolyamattá”15.

„A zenei élmény következő szintje a hallgatás analóg módja. Ebben az állapotban megtanulunk a hangminták alapján érzéseket és képeket előhívni magunkból”23. Ez a leírás pontosan megfelel annak, ami a Kokas-órákon történt: rövid, néhány perces, gondosan kiválasztott zenei darab többszöri – helyzethez mérten 5-12 alkalommal ismétlődő – meghallgatása közben bontakoztak ki a gyermeki történetek, miután a zenét, mint egy tájat lélekben felfedezték a gyerekek, ameddig ismerőssé nem lett. A zenét legtöbbször felvételről hallgatták, de előfordult, hogy Kokas fiatal előadóművészeket hívott meg egy-egy alkalomra, a zenedarabok közös jellemzője pedig a minőség, az esztétikai színvonal, illetve a változatos tempó volt. A repertoár pedig nagyon színes, nagyon gazdag: „zenegyűjteményünk csaknem fele népzene, nem magyar, hanem sok-sok más népé. (...) Énekeink mind magyar népdalok, játékdaloktól az ősi balladákig, siratókig. Anyanyelvünk fontos részei ezek, dúsgazdag, szépen feltárt, bőven ismertetett kincs”24.

Kokas zenegyűjteményének fontos része, csaknem a fele tehát a különböző kultúrájú népek ősi dallamvilága25, amelyek a maguk hangszerelésével, szokatlan dallamfordulataival és ritmusvilágával erőteljesen inspirálták a gyerekeket. „Az idegen népek zenéjéből kapott kóstolók nemcsak a mozdulatok szabadságát ajándékozták. Segítettek gyerekeink nyitottabb kapcsolataihoz személyekkel és kultúrákkal, kifejezésmódokkal”26. A zenehallgatás áhítatát beszélgetéssel nem törték meg, a gyerekek nagyon gyorsan megértették és megszokták a nonverbális közlésmódok, gesztusok, szemkontaktus és mimika általi üzenetátadást27.

Nem mindig született a táncok nyomán történet, Kokas pedig sohasem utasított, csupán a gyermeki fantáziát indította el, és eközben maga is gyakran csodákra talált. Gyönyörű elbeszélésekben kerekedtek ki a szótlan mozdulatokban realizálódó történetek, az imaginációk, amelyeket a zene üzent, amelyekhez a zene nyitott ajtót. A zene befejeződése után pedig alkalma nyílt a mesélésnek. A tánc alatt kikerekedett történetet szólótáncként be is mutathatták azok, akik akarták, amely előtt ritkán történt meg, hogy egyeztettek az együtt táncolók. Majd szóban is beszámoltak az eltáncolt karakterekről, a kiábrázolt eseményekről, amely elbeszéléseket Kokas az adott kor lehetőségei szerint multimédiás eszközökkel rögzített. Így született meg A zene felemeli kezeimet (1992) című kötete és a Megfésültem a felhőket (2012) című posztumusz-műve.

Az emberi mozdulatok is legalább annyira fontosak, mint a szavak – vallja Kokas – és mindkét megnyilvánulás természetes tevékenység, kapocs, azaz kommunikációs híd a többi ember felé. Kokas a kapcsolatok fontosságát gyakran hangsúlyozta, számára rendkívül fontos az önkifejezés, amelynek nélkülözhetetlen közege a társakkal való kapcsolat. Ezekből a közösségi eseményekből sok mindent megtudhat a figyelmes szemlélő, olyan metakommunikatív közléseket például, amelyeknek a közlő sincs tudatában, de amelyeknek ismeretében a nevelő fontos fejlesztési irányelveket állapíthat meg: „A mozgásrögtönzéseket megörökítő felvételekből a gyermekek érzelmi és képzeletvilágának, gondolkodásmódjának, lelki alkatának feltáratlan és egyébként hozzáférhetetlen szférái nyilatkoznak meg”35.