Érdekes, hogy Petrichevich és Zilahy egyaránt a captatio benevolentiae retorikai hagyományához nyúlt a könyve bevezető előszavában, illetőleg a sajtóban megjelenő előfizetési fölhívásban. Előbbi az angol nyelvű biográfusokra hivatkozva mentegetőzött, mondván, szerény igényű munkája meg sem közelíti az eredeti életrajzi források színvonalát, melyeket lefordított és összedolgozott:

 

 

Zilahy nem tett efféle gesztust a könyve elején, munkája előfizetési felhívásában azonban a kor legnagyobb irodalmi tekintélye, Arany János Emlények (1851, 1855) című költeményét idézte, arra utalva, hogy a másfél évtizede eltűnt költőgéniusz életrajzának hiánya kegyeleti és nemzeti ügy. Ezt az űrt Zilahy – bevallása szerint – „átmenetileg” igyekezett pótolni, míg más (tapasztaltabb? nagyobb tudású?) irodalmár nem vállalkozik a feladatra. Megszólalói pozícióját szó szerint a „legkisebb” szerepében határozta meg:

 

 

Az olvasó jóindulatát elnyerni kívánó szófordulatok arra mutatnak rá, hogy az elhunytakról való beszéd – akár a kegyeleti műfajok esetében – egyfajta fölhatalmazást igényel, mely szóláshoz való jog az elhunytakhoz való közelség és az életükről való közvetlen tanúskodás révén nyerhető el.2 Nem véletlen, hogy Zilahy fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy adatait „a legelső és legközvetlenebb kutfőkből” szerezte,3 ahogy az sem meglepő, hogy az életrajzok forrásai, a Byron és Petőfiről szóló memoárok írói is hangsúlyozták a költővel való bizalmi viszonyukat és szoros összetartozásukat. Jellegzetesek William Parry és Szeberényi Lajos bevezető sorai:

 

 

Zilahy és Petrichevich azonban már a kívülálló szerepéből készítette az életrajzát, rájuk hárult tehát a feladat, hogy valamiképpen igazságot szolgáltassanak a különböző narratívák és visszaemlékezők között. Eldöntve, hogy vajon kik voltak a költő igaz barátai, valódi jóakarói, őszinte hívei, s kik a költő ellenségei, a bajban közönyösek vagy épp az őszintétlen haszonlesők. E kritikai gesztus erősítheti meg az életrajzok hitelességét és közvetlenségélményét, mely kívánalmat még a későbbi Ferenczi-féle Petőfi-életrajz (1896) kritikai fogadtatásakor is fontosnak tartottak kiemelni: „a legtöbb helyen a közvetlenség hatásával van az olvasóra, mint ha csak valami emlékiratot tanulmányozna, a melynek szerzője színről-színre ismerte a mű hősét”.6

 

 

Zilahy ennél különösebben járt el, hiszen a költő leghűbb barátját egy akkor jóformán teljesen ismeretlen személyben, Petőfi egykori (néhány költeményt ihlető) katonatársában, Kuppis Vilmosban jelölte meg, mely gesztus a költő emlékezete körüli (később részletesebben vizsgálandó) harcokra adott finom reakcióként is értékelhető.

 

 

Emellett Zilahy számot vetett egy akkoriban megosztó kérdéssel, Vahot Imre szerepével is. Bemutatta a szerkesztő álláspontját, ami a költő karrierjében való kiemelt szerepét hangsúlyozta, de ismertette Jókai és Gyulai Vahot patrónusi szerepét vitató véleményét is. Igaz ugyan, hogy a tények tekintetében az utóbbiaknak adott igazat, azonban elismerte Vahot érdemeit is:

 

 

A közvetlen tanúskodás benyomását, a tárgyilagosság illúzióját erősítik az életrajzok stiláris megoldásai is. Meglepőnek tűnhet, hogy Sükösd Mihály – Boswell Johnson-életrajzát elemezve – az anekdotikus életrajzot a „valóság műfajaként” aposztrofálta, melynek poétikáját épp a közvetlenségigényben, a „művészietlen” kidolgozásban, a források erősebb értelmezői gesztusok nélkül való megszólaltatásában ragadta meg.7 (A tárgyilagosság poétikai szerepére Gintli is fölhívja a figyelmet az anekdotizmus kapcsán: „[b]ár az anekdotának nem műfaji követelménye a tényszerű hitelesség, a műfaj mindig igyekszik legalább ennek a látszatát kelteni”.)8 Elsőre azt gondolnánk, mindez az anekdotikus bőbeszédűség és mesélőkedv ellen hat, valójában épp e stiláris gondatlanságot mutató (látszólagos) tárgyilagosság és szerkesztetlenség ad alapot az anekdotikus életrajziságra jellemző kitérőknek és apró részletekbe bocsátkozásnak. Mindemellett az elbeszélés alulretorizáltsága is a közvetlen megismerés illúzióját tudja kelteni. Ebből a szempontból különös Gyulai Zilahy könyvéről szóló kritikája is, mely erősen bírálta az egyébként jó (legalábbis „törekvő”) tollúnak ítélt szerző életrajzának nyelvi kidolgozottságát: „Egyaránt hiányzik belőle […] a müvész alakitó ereje, sőt a nyelv gondossága, a styl szépsége is, melyre Zilahy másutt észrevehető törekvést tanusít. Itt csak ujdonságirói, tudósitói előadással találkozunk, mely a történetirás alantibb színvonalára sem emelkedik.”9

 

 

Ebben a kontextusban természetesen az idézett versrészletek szintén az életrajzi fókusz elmélyítését szolgálták: azt az (általában a pozitivizmussal azonosított) értelmezői gyakorlatot, amely, mint Szilágyi Márton fogalmaz, „az életrajz és a műértelmezés reflektálatlan egymásra vonatkoztatását elvégző pozitivista módszertannal volt egyenértékű”.10 Petrichevich és Zilahy életrajz és életmű szerves egységét vallotta, így nemcsak az alanyi hangoltságú verseket és az életmű alakulását értelmezte életrajzi szempontból, de még az epikus költemények esetében is az életmű biografikus értelmezhetőségét emelte ki legfőbb poétikai erényként: „Élet és költészet nála [Petőfinél] minden költőnk közt legszorosabban ölelkezett és ő egyikből a másikba legtöbbet tudott általolvasztani […] az idegen alakokban mind csak saját egyéniségét, kedélyét, jellemvonásait tükrözik vissza.” (IV.)