A hobbesiánus logika, miszerint a félelem és az önérdek közös hatalom felállítására ösztönzi az embereket, első pillantásra vonzó megoldást sugall: talán épp a klímakatasztrófától való félelem lesz az az erő, amely rábírja a nemzeteket egy új társadalmi szerződés megkötésére. Egy világkormány vagy legalábbis egy nagyon erős globális intézményrendszer létrehozása, amely képes a klímaváltozás ügyében kötelező döntéseket hozni, megfelelne a hobbesi recepteknek. Értékei tekintetében a hobbesi modell tiszta logikát kínál: felismeri, hogy bizonyos helyzetekben a központi tekintély hiánya maga a legnagyobb veszély, és ilyenkor a rendteremtés elsőbbséget élvez más szempontokkal szemben. Hobbes realista módon szembenéz az emberi együttműködés akadályaival. Ez a kiábrándult perspektíva különösen hasznos lehet ma, amikor illúziók nélkül kell felmérnünk, mire képes a nemzetközi közösség önkéntes alapon. A hobbesi gondolat arra int, hogy ne bízzunk vakon a puszta jóakaratban és a morális elvekben; szükség van intézményi garanciákra és akár kényszerítő erőre is ahhoz, hogy a közösség hosszú távú érdeke, a klímastabilitás érvényesüljön a rövid távú egyéni vagy nemzeti érdekek felett. Ez a belátás a mai politikai diskurzusban releváns, hiszen sokan hangsúlyozzák, hogy a klímavédelemhez való hozzájárulás még mindig csupán önkéntes alapú jó cselekedett, addig viszont nem várható áttörés. Kötelező erejű szabályok és ellenőrzés nélkül nincs sikeres, globális klímapolitika.

Ugyanakkor a hobbesi modell korlátai is nyilvánvalóvá válnak, amikor a 21. századi valóságra alkalmazzuk. Először is, Hobbes filozófiája egy homogén politikai közösséget (egy államot) feltételezett, míg a nemzetközi közösség rendkívül sokszínű. Kérdéses, hogy ki lenne a globális szuverén, és hogyan legitimálnák hatalmát az eltérő kultúrájú és értékrendű népek. A nemzetállamok polgárai évszázadok alatt kiharcolták saját beleszólási jogaikat a kormányzásba. Egy világkormány esetén ezek a demokratikus kontrollok még gyengébbek lennének, hiszen a döntéshozatal nagyon távol kerülne az állampolgártól. Egy planetáris Leviatán könnyen despotikus irányba tolódhat, amit a mai kor normatív elköteleződése – az emberi jogok és az egyéni szabadságok tisztelete – aligha fogadna el. Másodszor, gyakorlati szempontból is megkérdőjelezhető, hogy a világ hatalmai hajlandók lennének-e alávetni magukat egy felsőbb autoritásnak. Hobbes pesszimizmusa itt is megszívlelendő: valószínű, hogy amíg nem tűnik teljesen elkerülhetetlennek a katasztrófa, addig a nagyhatalmak ragaszkodni fognak szuverenitásukhoz, bízva abban, hogy kisebb kompromisszumokkal ugyan, de megúszhatják a válságot. Tehát lehet, hogy csak akkor jönne létre a világkormány, amikor már túl késő. Ha a klímakatasztrófa közvetlen és nyilvánvaló fenyegetéssé válik mindenki számára, akkor a félelem valóban egyesítheti az emberiséget egy közös politikai testben – ahogy Hobbes mondaná. De addig is normatív feladatunk a lehető legjobban csökkenteni a katasztrófa valószínűségét a rendelkezésre álló eszközökkel.

Milyen köztes megoldások képzelhetők el a két véglet – a hobbesi világállam és a jelenlegi erőtlen nemzetközi status quo – között? Sok filozófus és politikatudós szerint a járható út a globális kormányzás intézményes megerősítése, de nem feltétlenül egy világállam formájában. Ez jelentheti a nemzetközi szervezetek felhatalmazásának bővítését, új globális szerződések kötését, illetve a létező intézmények – mint az ENSZ vagy a Világkereskedelmi Szervezet – reformját a fenntarthatósági szempontok érvényesítésére. Ezek a javaslatok abba az irányba mutatnak, hogy valamelyest korlátozzuk a nemzeti szuverenitást egy magasabb cél érdekében, de megőrizzük a demokratikus részvétel és az ellenőrzés lehetőségét. Talán egy föderatív világállam víziója – Kant nyomán – is újraértékelhető; egy olyan világszövetség, amelyben a tagállamok megőrzik identitásukat, de közösen lépnek fel a globális fenyegetésekkel szemben. Ez tekinthető a 21. századi társadalmi szerződés egyik lehetséges értelmezésének; nem egy minden részletre kiterjedő Leviatán, hanem egy célzott, az ökológiai rend fenntartására felhatalmazott közös struktúra.

Összegzésként elmondható, hogy Thomas Hobbes öröksége kettős üzenetet hordoz a számunkra. Egyrészt figyelmeztet a rend és a biztonság elsődlegességére. Azt üzeni, hogy ne becsüljük alá a káosz veszélyét, mert a természet és a társadalom törékeny egyensúlya könnyen felborul. Ez különösen igaz a klímakatasztrófa korában, amikor az emberiség kollektív cselekvése nélkülözhetetlen a túléléshez. Másrészt viszont Hobbes példája arra is int, hogy a rend és a béke nevében meghozott döntéseknek ára van: a szabadság csorbulása, az egyéni jogok korlátozása, a hatalom koncentrációja (Vajna 2022). A hobbesi modell értéke tehát a kíméletlen szembenézés a realitásokkal, de receptje egy olyan politikai berendezkedés, amely ellentmond a mai demokratikus világrendnek. A 21. század új társadalmi szerződésének kidolgozásakor ezt az egyensúlyt kell megtalálnunk; fel kell ismernünk, mikor és mennyiben indokolt a hobbesi szigor, a közös félelem által vezérelt cselekvés és a centralizált döntéshozatal, és hol kell megőriznünk a szabadságot és a pluralizmust, hogy az emberiség ne csak túléljen, de méltó módon élhessen.

Az emberiség új társadalmi szerződése talán nem egyetlen aktus vagy dokumentum lesz, hanem egy folyamat, amelyben a nemzetek és népek fokozatosan jutnak el egy mélyebb együttműködési szintre a bolygónk megóvása érdekében. Hobbes szavai arra emlékeztetnek: ha nem vagyunk képesek időben egyezségre jutni és egymást kölcsönösen féken tartani, akkor a természet könyörtelenül visszalök minket a háború és a pusztulás állapotába. A klímatudósok által jelzett és igencsak közeledő klímakatasztrófa Hobbes válaszát jósolja, de hogy ezt a választ milyen formában adjuk meg, az rajtunk múlik.