Oroszország 2021-es nemzetbiztonsági stratégiájában, a korábbiaktól eltérően, az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodás is tematizálódott, amivel a Kreml az éghajlatváltozást egyértelműen elismerő kormányok mellé sorakozott fel. Oroszország azonban nem akar egyik napról a másikra „zöld” irányváltást végrehajtani. A megújuló energiaforrások, a szél-, a nap- és a geotermikus energia Oroszország energiamixében a 2020-as évek legelején még szinte észrevehetetlenek maradtak, nem érték el a 0,1%-ot (Hajdu 2019; Hidegkuti 2021.; Conley–Newlin 2021).

Putyin 2019 novemberében egy moszkvai gazdasági fórumon azt hangsúlyozta, hogy a 21. század civilizáltsági szintjén energiaszükségletünket nem lehet csak a nap és a szél energiájából és árapályerőművekből kielégíteni. A megújuló energiaforrások fontosságát nem vonta kétségbe – bár néhány hónappal korábban ezek negatív hatásairól is beszélt –, ugyanakkor az energiaszektorban kifejezetten kockázatosnak tartotta a szénhidrogénektől, az egyik legtisztább energiaforrásnak tartott földgáztól való teljes elfordulást. Putyin felszólalásából az körvonalazódik, hogy a biztonságot előtérbe állítva korunkban inkább a párhuzamos energiauniverzumok kialakítása felé kell elmozdulni, mintsem a megújuló energiaforrások kizárólagosságára törekedni (interfax.ru 2019).

Az első orosz cseppfolyósítottföldgáz-üzemet, a Szahalin–2-t 2009-ben nyitották meg Szahalin szigetén. Az évi 11 és fél millió tonna cseppfolyósítottföldgáz-, vagyis LNG-kapacitású Szahalin–2-t a Sakhalin Energy üzemelteti, amelynek legnagyobb, 50%-os részvényese a Gazprom. Az oroszok a 2010-es években Észak-Szibériában kezdeményeztek nagyszabású orosz LNG-projekteket a földgáz cseppfolyósítására és értékesítésére. A Jamal-félszigeten 2013 és 2017 között az orosz Novatek vállalat megépítette a Yamal LNG-t, amely 2020-ban 18,8 millió tonna LNG-t állított elő. Ezt követően kezdődött az Arctic LNG 2 megépítése, amely 2025-ben elérheti teljes kapacitását, ez évente 19,8 millió tonna LNG-t jelent. A Gidai-félsziget erőforrásbázisához kapcsolódó, több mint 21 milliárd dollár értékűre becsült projekt 60%-a az orosz Novatek vállalat tulajdonában van, 10–10%-os tulajdonrésszel rendelkezik két kínai, egy japán és egy francia vállalat. A projektet mérnökileg-technikailag 2018-ban készítették elő, a végleges beruházási döntés 2019 szeptemberében született meg. Mindkét észak-szibériai projekt viszonylag könnyen hozzáfér mind az ázsiai-csendes-óceáni, mind az euroatlanti térség piacaihoz. A Kreml a cseppfolyósított földgáz (LNG) termelésének fejlesztésére vonatkozó 2021-es stratégiában célul tűzte ki, hogy Oroszország 2035-ig évi 140 millió tonnára növelje a cseppfolyósított gáz termelését. Az új LNG-projektek egy részét Kelet-Szibériába tervezik (Проект «Арктик СПГ 2»; Катков 2021).

A 2021 szeptemberében Vlagyivosztokban rendezett Keleti Gazdasági Fórumon – amely az „Új lehetőségek a Távol-Kelet számára a változó világban” címet kapta – a Roszatom 2021 kiemelt szerepet vállalt a szibériai fejlesztésekben: közreműködik az északi-tengeri hajózási útvonalon történő áruszállítás folyamatos növekedésében és a Szahalin szigetére tervezett hidrogén-üzemanyagcellás vonatok üzemanyagának (hidrogén) biztosításában, továbbá négy új úszó atomerőművet helyez üzembe egy évtizeden belül Oroszország északkeleti részén (Stier 2021a).

A 2020-as évek elején a globális energiaváltás kibontakozásának lehettünk tanúi: az ipart és a közlekedést addig meghatározó fosszilis alapú energiatermelés korszakából a hidrogénalapú világba lépünk át. Az energiaváltás időigényes folyamat, a világ nem fog egyik napról a másikra megváltozni, hiszen a tiszta hidrogénalapú gazdaságra való átállás, az új hidrogéntechnológiák széles körű elterjedése jelentős beruházásokat igényel. A versenyhelyzetnek, az államok és a gazdasági szereplők helyezkedésének köszönhetően azonban a tiszta energiatechnológiák utat törnek maguknak, s ehhez a folyamathoz valamilyen módon Oroszországnak is viszonyulnia kell. Az orosz kormány 2021 nyarán elkészítette az ország hidrogénenergia-fejlesztési koncepcióját. A jóváhagyott hosszabb távú ambiciózus célok szerint Oroszország 2035-re világelsővé szeretne válni a hidrogéntermelésben, s a hidrogént mint a jövő energiahordozóját – a hazai felhasználás mellett – elsősorban külföldi piacokon akarja értékesíteni (Самофалова 2021).

Oroszország a hidrogéngazdaságát jelenleg elsősorban a földgázból előállított hidrogénre vagy atomerőművekből, vízerőművekből származó hidrogénre alapozza. Európa 2050-re tervezi a teljes átállást a megújuló energiaforrások felhasználásával, a víz elektrolízisével nyert „zöld hidrogénre”, s a mintegy három évtizedes átmeneti időszakban igényt tart a fosszilis forrásokból, például a földgázból, illetve az atomerőművekből származó hidrogénre is (Szabó 2020). A hatalmas földgázkészletekkel és nagyszámú atomerőművel rendelkező Oroszország a következő évtizedekben az európai energiapiacon „nem zöld” kínálatából jelentősen profitálhat. Oroszországban a „zöld hidrogén” irányába történő elmozdulásnak is vannak szorgalmazói, ez a törekvés azonban a másféle érdekeket képviselő kőolaj- és földgázipari óriások ellenállásába ütközik. Az új technológiák mellett elkötelezettek (tehnologovikok) és a kőolaj- és földgázipari óriások érdekeit képviselők (reszursznyikok) között kibontakozott küzdelem még javában zajlik (Stier 2021b; Самофалова 2021).