A klímaváltozás elleni küzdelem két aspektusból is rendkívül nehéz feladat. Az egyik a globális dimenzió jelentette kihívás. Eszerint bármilyen komolyan vehető, a klímaváltozással kapcsolatos nemzetközi megállapodáshoz szükséges lenne a legnagyobb kibocsátó államok részvételére is. Ezenkívül a klímaváltozás legnagyobb vesztesei a legszegényebb államok, így a gazdagabb és a kibocsátáshoz leginkább hozzájáruló államoknak erkölcsi kötelességük (lenne) támogatni a szegényebbeket ebben a kihívásban.

A másik az ún. intergenerációs probléma. A zöld átállás költségeit ugyanis a jelen generációjának kell viselnie, de a jövő generációja lesz ennek a kedvezményezettje (Frisch 2012, 227.). A generációk közötti igazságosság a korábbi, a jelenlegi és a jövőbeli generációk közötti kapcsolatra vonatkozik. A fosszilis tüzelőanyagok fogyasztása és az üvegházhatású gázok magas kibocsátása által jellemzett múltbeli és jelenlegi életmód igazságtalansághoz vezetett a jövő generációkkal szemben, akik nem élvezhetik a tiszta és egészséges környezetet (Schapper 2018, 283.).

Ugyancsak komoly etikai probléma, hogy akik a klímaváltozás által leginkább érintettek, ők járultak ahhoz hozzá legkevésbé, valamint ők azok, akik a legkevésbé tudnak finanszírozni olyan programokat, amelyek megvédenék őket a káros hatásoktól. Akik pedig leginkább hozzájárultak a klímaváltozáshoz, őket kevésbé érintik a káros hatások, illetve finanszírozási problémájuk sincs (Hattingh 2013, 99.). A nemzetek közötti igazságtalanság alapja a fejlődő és a fejlett államok között történelmileg kialakult kapcsolat. A fő probléma az, hogy a fejlett országok a növekedés elősegítése érdekében nagymértékben felhasználták a szén-dioxid-intenzív iparágakat, a fejlődő országok (és a feltörekvő gazdaságok) pedig a jövőben nem lesznek képesek ugyanerre. Számos fejlődő ország ráadásul a legsúlyosabban szembesül az éghajlatváltozás következményeivel, mivel szélsőséges időjárási eseményekkel, növekvő árvizekkel és fokozódó aszályokkal kell szembenéznie. Ezért egyensúlyhiány áll fenn az éghajlatváltozáshoz való hozzájárulás (a fejlett államok részéről), az ebből eredő károk és az alkalmazkodáshoz szükséges erőforrások hiánya (a fejlődő államok részéről) között. Az igazságtalanságnak ez a dimenziója történelmileg kialakult; gyökerei a gyarmati időkben gyökereznek, a globalizációs folyamatokkal megerősödtek, és a jelenlegi intézményekben is tükröződnek (Schapper 2018, 282.).

Az elosztó igazságosság elméletének képviselői szerint a fejlett országoknak nagyobb arányban kell (kellene) hozzájárulniuk a klímaváltozás elleni küzdelemhez. Ezzel szemben fogalmaztak meg egy összetett szemléltető példát: Indiát száz év múlva eltalálja egy aszteroida. Vajon a gazdagabb országoknak, elsősorban az Egyesült Államoknak (pusztán azért, mert gazdag) erkölcsi kötelessége-e jelentős összeggel támogatni egy olyan fejlesztést, amely megvédi Indiát? A válasz szerint nem, egy közvetlen pénztranszfer jobb segítség lenne. Ennek indoka, hogy egyrészt India ebben az esetben arra és úgy költi ezt a pénzt, amire és ahogy a legjobbnak látja. Másrészt, mivel az aszteroida csupán száz év múlva fog becsapódni, a technológiai fejlesztésbe a jelenben ölt pénz a jövő indiai lakosait fogja segíteni, nem a mostaniakat (Frisch 2012, 229–230.) A közvetlen pénztranszfer is azonban csak akkor jelent jobb megoldást, ha annak összege elegendő ahhoz, hogy ellensúlyozza az aszteroida becsapódása miatti jövőbeli jóléti veszteségeket. Ebben az esetben ugyanis a kifizetés tisztán jóléti okokból legalább egyenértékű lenne az aszteroidatámogatással, és némi rugalmasságot biztosítana azon projektek kiválasztásában, amelyekre a pénzt felhasználnák. Ez a koncepció azonban lehetővé teszi, hogy a jólét maximalizálása az anyagi javakon és szolgáltatásokon kívül más javakra és szolgáltatásokra is kiterjedjen, vagyis a jólét maximalizálása magában foglalhatja bizonyos természeti javak élvezetét. Így annak feltételezése, hogy a készpénzfizetés mindig az erőforrások újraelosztásának előnyösebb formája, azt feltételezi, hogy a környezetkárosodás (és az életben elszenvedett veszteségek) bármely mértéke (reálisan) mindig megfelelően kompenzálható kellően nagy összegű készpénzfizetéssel.

A fenti érvelés azt feltételezi, hogy a pénzbeli javak és a természeti javak teljes mértékben helyettesíthetők. És bár az adományozó nemzetek esetében igaz lehet, hogy a készpénzfizetések és a külföldi természeti javakat védő programok tökéletesen helyettesíthetik egymást, egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy miért kellene ezt feltételeznünk a fogadó nemzetek esetében is. Az, hogy mi a (tágan értelmezett) vagyonátadás legjobb módja, a szóban forgó projekttől, valamint a kedvezményezettek céljaitól és preferenciáitól függ. A közvetlen jelenlegi pénztranszfer előnyét általában a GDP történelmi növekedésére való hivatkozással támasztják alá, de kétséges, hogy az indiai gazdaság képes lenne-e a további növekedésre, ha India pl. súlyos élelmiszerhiánnyal és olyan katasztrofális időjárási eseményekkel szembesülne, amelyek egyre valószínűbbek lennének, ha a hőmérséklet 5 °C-kal vagy annál nagyobb mértékben emelkedne. Még ha el is fogadnánk, hogy a piaci javak növekedése folytatódni fog, és a szegény országok jövőbeli polgárai sokkal gazdagabbak lesznek, mint a jelenlegi polgárai, ebből nem következik, hogy a jövőbeli generációk általános jóléte magasabb lesz, mint a jelenlegi szegényeké. Amennyiben az aszályok és a szélsőséges időjárási események kényszerű áttelepülésekhez, az élelmiszerforrások összeomlásához, tömeges éhezéshez és a halálozási arány növekedéséhez vezetnek, előfordulhat, hogy a jövő generációinak általános jóléte még akkor is alacsonyabb lesz, mint a jelenlegi generációké, ha a piaci javak fogyasztásának folyamatos növekedését feltételezzük (Frisch 2012, 230–232.).

Az aszteroidapélda és a klímaváltozás között azonban vagy egy nagyon lényeges különbség, miszerint míg az aszteroida jelentette fenyegetéshez nem járult hozzá sem az Egyesült Államok, sem más gazdag ország, addig a klímaváltozáshoz igen. A kiigazító igazságosság elméletének képviselői szerint így mivel az Egyesült Államok az (egyik) legnagyobb ÜHG-kibocsátó ország, különös kötelezettsége van a klímaváltozás elleni küzdelemben is. Ahhoz azonban, hogy a kiigazító igazságosságot alkalmazni tudjuk, először is azonosítanunk kéne a károkozót, akitől kártérítést lehetne követelni.

Akár korábban élt természetes személyeket, akár az államokat tesszük meg felelősnek, dilemmával találjuk magunkat szemben. Az egyik érv az ellen, hogy az államot erkölcsi szempontból cselekvőnek (és így felelősnek) tekintsük, az, hogy ez erkölcsileg elfogadhatatlan következményekkel járna az állam egyes polgáraira nézve. Pl. az Egyesült Államokban sok olyan ember él ma, aki környezettudatosan cselekszik. Másik álláspont szerint ugyanakkor nem nyilvánvaló, hogy az államhoz vagy társadalomhoz való tartozás miért nem játszhat szerepet az erkölcsi felelősség megállapításában. Ahogyan előnyökhöz jutunk abból, hogy egy nemzet tagjai vagyunk, ugyanúgy felelősségünk is van, ami a nemzethez való tartozással jár, és mind az előnyök, mind a felelősségek részben az adott nemzet korábbi polgárainak cselekedeteiből fakadhatnak (Frisch 2012, 240–242.).

Másik probléma, hogy az egyes államok kibocsátási szintjei ugyan jól ismertek, ennek ellenére nem olyan könnyű meghatározni, hogy milyen károkat okoz az éghajlatváltozás és azok hol következnek be, mivel a kibocsátások és az olyan szélsőséges időjárási események, mint az aszályok, árvizek vagy viharok közötti okozati összefüggéseket nem lehet biztosan meghatározni. Ennek megfelelően e bizonytalanság miatt az is rendkívül nehéz, ha nem lehetetlen, hogy meghatározzuk, melyik állam melyik másik államnak mekkora kártérítéssel tartozik (tartozna) az éghajlatváltozás miatt közvetlenül vagy közvetve bekövetkezett károk megtérítéséért (Hattingh 2012, 102.).

A második probléma a kiigazító igazságosság érvével kapcsolatban az, hogy a jelenlegi ÜHG-csökkentési törekvések a jövőben élő emberek javát szolgálnák, és hogy ezek az emberek nem az általuk elszenvedett kárért kapnának kártérítést, hanem inkább azáltal, hogy megelőzzük, hogy egyáltalán áldozattá váljanak. Ez az érvelés azonban valójában két különböző kérdést is vizsgál. Először is, eredményezhetnek-e egy nemzet múltbeli tagjainak cselekedetei erkölcsi felelősséget a nemzet jelenlegi tagjai számára? (Azaz, van-e pl. az Egyesült Államoknak különleges kötelezettsége a jövő nemzedékekkel szemben a múltbeli ÜHG-kibocsátása miatt?) Másodszor, mi az etikailag releváns különbség az elszenvedett károk kompenzálása és a károk megelőzése között? Egy másik érvelés szerint a jelenlegi ÜHG-kibocsátásunk éppen azért igazságtalan, mert kárt okoz a jövő embereinek. A kár igazságtalan, ugyanis a cselekedetünk eredménye, az okozott kár súlyos, és a kár nem véletlen, mivel tudjuk, hogy cselekedeteink súlyos károkat okoznak (Frisch 2012, 242–244.).