A tömegkommunikáció új csatornáinak megjelenése, az internet, a különböző közösségi oldalak által kínált új kommunikációs felületek mind népszerűbbé válása ugyanakkor a képek, a hanganyagok, az írott szövegek által közvetített médianarratívák soha nem látott offenzíváját eredményezi a felhasználók mindennapi életvilágában. Az új eszközöket használó emberek gondolkodásmódja, nyelvi világa teljes mértékig ráhangolódik a növekvő számú adat, információ hatékony befogadásának és továbbításának igényére. A mentális világukban, fogalmi apparátusukban, nyelvük struktúrájában bekövetkező változások képessé tehetik őket arra, hogy a megnövekedett számú napi információhalmazból kiválogassák, tudásuk részévé tegyék és kommunikálják a számunkra legfontosabbakat (Szécsi 2016; 2021). Ennek következményeként egyre nagyobb szerepet kap mindennapi megismerési folyamataikban azoknak a médiumoknak a kiválasztása, amelyek a gondolkodásuknak, értékrendjüknek leginkább megfelelő narratívák keretében közvetítik feléjük a szóban forgó információkat. Azaz mindinkább azokat a médiumokat keresik, amelyek keretnarratívái összehangolhatók saját, korai tapasztalataikból táplálkozó, autobiografikus történeteikkel, a viselkedésüket meghatározó közösségi, társadalmi metanarratívákkal, véleményükkel, értékrendjükkel.

Az új média korában az információáramlás sebességének és a feldolgozandó információk számának ugrásszerű növekedésével ez a szelektív befogadási folyamat egyre meghatározóbbá válik a médiával folytatott kommunikáció gyakorlatában. Az új média használatához kötődő információ- és ingeráradatban a befogadók figyelme mindinkább fragmentálódik, az aktív figyelem időtartama csökken. Általában koncentrálatlanul, gyorsan és kis dózisokban, különösebb érdeklődés nélkül fogadják be a tényeket és adatokat, ugyanakkor kritikusak is velük szemben.

Az új kommunikációs technológiákat használó ember a tömegmédiával folytatott kommunikáció eredményeként saját történeteinek, a közösségi metanarratíváknak és a média narratíváinak metszéspontján, egy „folyamatos párbeszéd” (Dayan–Katz 1992) keretében erősíti meg azonosságtudatát. Azaz identitástudata szempontjából is fontos, hogy minél több, saját értékrendjét, felfogását, véleményét megerősítő információt kapjon a partnernek tekintett médiától a gyorsuló változások világában. Nem véletlenül jut több médiakutató is arra a megállapításra, hogy a digitális kultúra embere úgy kezeli a televíziót vagy az új médiát, mintha az egy társadalmi szereppel bíró kommunikációs partner, valós személy lenne, akivel folyamatos interperszonális kommunikációt folytathat valamilyen valós helyen énképe, identitása megerősítése céljából (Reeves–Nass 1996). Mindez egyúttal egy, a média által kultivált és annak keretnarratíváiban sugallt értékrend elfogadásából fakadó közösségi tudat megerősödését is szolgálja a hálózott individuumok körében.

A befogadók tehát identitásépítő és a közösségi kötődéseiket megerősítő történeteket várnak és kapnak a tömegmédiától. Olyan történeteket, amelyek könnyen megjegyezhető és továbbadható ismeretté szervezik a megszerzett információkat, és amelyek jól használható értelmezési támpontokat kínálnak az egyre komplexebbé váló társadalmi, kulturális folyamatok megértéséhez. Ezek a történetek azonban egy tágabb narratívakeretben jelennek meg a médiakommunikáció gyakorlatában. Mint arra a fentiekben is utaltam, a tömegmédia által kommunikált valamennyi történet olyan keretnarratíva része, amelyet a média önmagáról, saját értékrendjéről, a működését meghatározó morális, kulturális, politikai stb. irányelvekről „mesél” folyamatosan a célcsoportoknak. A befogadók e keretnarratívák alapján választják ki az értékrendjükhöz leginkább közelálló és ezért hitelesnek tekintett médiumot az egyre növekvő kínálatból. Az új média által közvetített tömegkommunikációs történetek ezekkel az implicit narratívaként működő keretnarratívákkal együtt jutnak el a célcsoportokhoz, és erősítik meg bennük a tömegmédia értékrendje iránti elkötelezettséget.

A hírek és álhírek nem csupán igaz vagy hamis információk összességét jelentik, hanem olyan elemi narratívák, amelyek a média önmagáról szóló kerettörténetét is közvetítik könnyen felismerhető és feldolgozható formában. A hírek által megjelenített információk ugyanis önmagukban nem rögzülnek tudatunkban, nem gyakorolnak hatást véleményünkre, érzelmeinkre, attitűdjeinkre.

Így nyer napjainkban megerősítést az a jól ismert médiatudományi modell is, amely a „szelektív észlelés” (selective perception) elméleteként vált ismertté az 1960-as évektől. Az elmélet egyik jelentős képviselője, Joseph Klapper ugyanis arra hívja fel a figyelmet, hogy a befogadók miközben válogatnak a média által közvetített információk közül, elsősorban azokat az üzeneteket keresik, amelyek megerősítik véleményüket, és elutasítják, illetve kerülik azokat a narratívákat, amelyek ellentmondanak neki (Klapper 1960). Ennek a mind tudatosabbá váló szelekciónak Klapper szerint három szintje alakul ki: 1. a befogadók nem követik figyelemmel azokat a médiumokat, amelyek saját értékrendjüktől, felfogásuktól eltérő véleményeket, narratívákat fogalmaznak meg; 2. ha akaratlanul találkoznak is ilyen – értékrendjükkel szemben álló – üzenetekkel, figyelmen kívül hagyják őket; 3. ha találkoznak ilyen üzenetekkel, és meg is jegyzik őket, viszonylag gyorsan elfelejtik valamennyit. Klapper szerint ennek a jelenségnek alapvetően az az oka, hogy az ember kerüli a disszonáns helyzeteket, és távol tartja magától azokat az információkat, véleményeket, amelyek értékrendjének, világképének újragondolására késztetnék. Ez ugyanis jelentős mentális energiákat igénylő feladat lenne, amit egész egyszerűen nem lehet megoldani az egyre gyorsuló információáramlás közepette. Ezért a média hatása mindinkább a befogadói vélemények megerősítésében, semmint megváltoztatásában mutatkozik meg.

A média által közvetített információk folyamatosan növekvő mennyisége és változatossága miatt igyekszünk lehetőség szerint minél több, számunkra érdektelen hírüzenetet kizárni. Aktívan és tudatosan próbáljuk védeni magunkat, tehát szelektáljuk, szűrjük, blokkoljuk a szükségtelennek tartott anyagokat. Ezt a médiafogyasztói magatartást erősíti a többcsatornás kommunikáció kínálta bővülő választék is. Egyre inkább nő ugyanis annak a lehetősége, hogy az egyes célcsoportok olyan speciális értékrendjüknek megfelelő narratívákat kínáló, véleményüket, álláspontjukat megerősítő médiumokat találjanak a rendszerben, amelyek biztos eligazodási pontokat kínálnak számukra az egyre komplexebbé váló társadalmi, politikai, gazdasági folyamatok megértéséhez és értékeléséhez. A felgyorsuló információáramlásban nincs a célcsoportok tagjainak lehetősége és kapacitása arra, hogy a tények feldolgozását és értékelését segítő narratíváikat megváltoztassák. Ezért ragaszkodnak az általuk megismert és elfogadott keretnarratívákat közvetítő médiához, amelytől el is várják, hogy a média elfogadott értékrendjének megfelelő anyagokkal, hírekkel és a hozzájuk kapcsolódó történetekkel erősítse meg meggyőződéseiket, vélekedéseiket, véleményüket.

A szelektív észlelés jelenségét igazolják azok a kutatások is, amelyek arra világítanak rá, hogy a média és a közönség napirendje között nem lehet oksági kapcsolatot kimutatni, azaz a hírműsorok és a befogadók által legfontosabbnak tartott témák között nincs direkt kapcsolat. A közvélemény által fontosnak vélt problémák struktúrája gyakran jelentős mértékben eltér a média napirendjének szerkezetétől (Terestyéni 2002). A befogadók tehát válogatnak a média által kínált témák közül, és ennek során gyakran érdektelennek tartják a média által tudatosan napirenden tartott, preferált témákat. A média által közvetített információkat saját történeteik tükrében dolgozzák fel és továbbítják saját csatornáikon.

Az álhírek tartalmi és formai sajátosságaik révén valódi hírek hiányában tökéletesen alkalmas eszközökké válnak a média és a befogadói közötti folyamatos diskurzus fenntartására, a médianarratívák permanens közvetítésére. Sikerük tehát egyaránt magyarázható a média és közönsége részéről felmerülő igényekkel. A média azért közvetíti az álhíreket, hogy minél nagyobb tömegekhez legyen képes folyamatosan eljuttatni a keretnarratíváit a médiapiacon tapasztalható, növekvő versenyben. A célcsoportok pedig azért lettek fogékonyabbak az álhírek befogadására, mert ebben a növekvő versenyben, az egyre több csatornán zajló kommunikáció folyamatában szükségük van olyan történetekre, amelyek megerősítik véleményüket, értékrendjüket, az információkkal kapcsolatos saját narratíváikat. Mindkét attitűd hátterében a média és célközönsége közötti diskurzus folyamatosságának fenntartására irányuló szándék húzódik, ami az új média korát jellemző kulturális, társadalmi változások felgyorsulásával, a médiakonvergencia által befolyásolt tömegkommunikáció rendszerének egyre komplexebbé válásával szabad utat enged az álhírek áramlásának is.

A fenti elemzésekkel arra kívántam tehát rávilágítani, hogy az általam feltételezett kettős szerkezetű narrativitás hálója hogyan szövi át a kommunikációs kapcsolatait építő ember mindennapi életvilágát, és miként válhat a történetalkotási és megértési képesség az emberi kommunikáció és megismerés pillérévé. Mindenekelőtt azt kívántam ezzel igazolni, hogy az ilyen jellegű vizsgálódások használható adalékokkal szolgálhatnak az emberi motivációk, célok, érzelmek és cselekvések közös kognitív struktúráját kiaknázó narratívák kialakulására és működésére vonatkozó filozófiai, kommunikációelméleti modellek megalapozásához. Továbbá támpontot kínálhatnak a mindennapi életvilágunkat meghatározó narratívák mediatizációjához vezető folyamatok leírásához is. Ezáltal világosabb képet kaphatunk például arról, hogy a mediatizáció hogyan befolyásolja a média által közvetített hírek, álhírek iránti fogékonyságot, valamint a médiakommunikáció gyakorlatában napirenden tartott témákkal, így például az éghajlatváltozással kapcsolatos személyes, identitás- és közösségformáló narratívák szerkezetét, tartalmi elemeit. Egyszóval, lehetőségünk nyílik arra, hogy egy új kontextusban győződjünk meg a történetekre épülő kommunikáció embert, közösséget, társadalmat, kultúrát formáló erejéről.