Hivatkozások
Válaszd ki a számodra megfelelő hivatkozásformátumot:
Harvard
Chicago
APA
A történelmi megismerés narrativista és kontextualista modelljei című fejezetben visszatér a narrativitás problematikájához, most már a történetírásra fókuszálva, miközben az újhistorizmus történelemelméleti kontribúcióit is kritika alá vonja. Az imént említett többesség, vagyis a narratívák egymásba ágyazódása, egymásra épülése és rétegződése így jelenik meg Szécsi Gábor szövegében, amikor a történeti leírásokról ír: „A cselekvők egyrészt érzékeltetni kívánták a kor népi pszichológiájának megfelelő kódokkal cselekvéseik okát, azaz azt, hogy a konkrét probléma megoldására miért éppen az adott aktus mellett döntöttek a konkrét szituációban választható lehetséges cselekvések közül, másrészt világossá kívánták tenni a hasonló szituációkkal kapcsolatos általános attitűdjeiket is. A cselekvéseket megörökítő történelmi dokumentumok szerzői ugyancsak e kettős narratívaszint jegyében beszélik el a cselekvésekkel és azok vélt okaival kapcsolatos történeteiket. Az adott kor számára valamilyen társadalmi, politikai, ideológiai vagy éppen morális üzenetet megfogalmazó krónikás elsődleges indítéka ugyanis az volt, hogy kortársai számára világossá tegye, miért tartotta fontosnak az általa elbeszélt tettek megörökítését. A dokumentumokat, forrásokat komparatív módon elemző történész e kettős narratív struktúrák metszéspontjában fedezi fel, vagy, hogy az Ankersmit-féle szóhasználattal éljünk, »tapasztalja meg« saját története kiindulópontjait, hogy azután maga is e kettős narratívaszint jegyében tegye megragadhatóvá saját szerzői indítékait. Miután maga is narratívákat rekonstruál a történelmi dokumentumok elemzésekor, azzal a feltevéssel alkotja meg saját történetét, hogy az elbeszélése általa inherensnek vélt történelmi narratívák csomópontjában kap valódi jelentést.” (119–120.) Nem lehetne ennél határozottaban és érthetőbben bemutatni a történetírás összetettségét és egyben a történetírás akár igaz, akár igazságos attribútuma megállapításának lehetetlenségét. Van a cselekvő, aki értelmezi cselekvését, van a korabeli krónikás, aki maga tovább értelmez, tágabb történeti, vallási, kulturális, ideológiai és sok egyéb kontextusba helyezi a cselekedetet, majd érkezik a mai történetíró, aki maga is feltételezésekkel, iskolázottsággal, módszertani felkészültséggel és vele járó elfogultságokkal rendelkezik, hatalmi viszonyokba ágyazottan saját életstratégiája és sok más rabjaként, amelyek befolyásolják a maga narratíváját. A történelem narratívák egymásra rétegeződése, egymásba ágyazódása lesz, miközben a történeti tény és tett fogalma egyre inkább értelmezhetetlenné, megközelíthetetlenné válik. Szeretném megjegyezni, hogy Szécsi Gábor nem megy el e relativizmushoz közelítő megállapításig, mindvégig kitart amellett, hogy a rendkívül összetett történeti ténykonstrukció, kezdve magától az aktustól egészen a mai értelmezésig, valódi tény- és eseményfeltáró lehet, ahol a történeti valóság szövete jelentéssel, jelentésalkotással és jelentéskereséssel teli kommunikáció.