Mindaddig, amíg a magyar őstörténet tárgyalása csupán a történetírás feladata volt, s ezt jobbára az összeurópai történeti irodalom keretein belül művelték a túlnyomórészt egyházi hátterű szerzők, a kérdés tárgyalása szinkronban mozgott az európai történésekkel. A középkori magyar történeti munkák és Bonfini mellé, sőt, elé, a 18. században rendkívül gyorsan felsorakoztatták a Bíborbanszületett Konstantin megrendelésére, javarészt munkatársai által szerkesztett De administrando imperio latin fordítását, majd Anonymus Gesta Hungarorumát. Ezek értelmezésébe pár évvel megjelenése után bevonták Joseph de Guignes korszakalkotó eurázsiai történeti munkájának megállapításait is. Hasonló frissességgel zajlott a 19. században a középkori muszlim földrajzi és történeti irodalom felfedezése, kezdetben a francia, német, angol, orosz interpretációkra, a század végétől azonban már kifejezetten a hazai orientalisztika eredményeire támaszkodva. Tulajdonképpen ekkor, az 1870–1880-as évektől vált nyilvánvalóvá, hogy a korszakkal foglalkozó történészek hagyományos latin és görög nyelvi ismeretei, amelyek a középkori európai írott történeti források tanulmányozásakor alapvetőnek számítottak, nem elégségesek egy olyan eurázsiai történet forrásainak feldolgozásához, mint amilyen a vándorló, honfoglaló magyarságé. Ezért is készült már el 1896-ra az első – és mindmáig az egyik leggazdagabb – eredeti szövegeket és magyar fordításukat tartalmazó forrásgyűjtemény, az 1920-as évekre pedig összeállt Kmoskó Mihály hatalmas keleti forrásgyűjteménye is. Az utóbbi ugyan kéziratban maradt a 2000-es évek elejéig, ám addig is szellemi táplálékul szolgált nem egy hazai orientalista kutató számára (Kmoskó, 1997–2007). Elkészült a kiváló bizantinológus, Moravcsik Gyula kritikai kiadása és magyar fordítása is a magyar vonatkozású bizánci forrásrészletekről (igaz, ez a munka teljes terjedelmében csak jóval később jelent meg: Moravcsik, 1988).

A ma oly divatos interdiszciplinaritás a magyar őstörténet kutatásában már nagyon régóta, a 19. század végétől jelen van. Az érdeklődés mértékéhez és irányaihoz képest ugyanis a történeti források nem szolgáltattak kellő mennyiségű információt, ezért a történészek igyekeztek kívülről, más tudományterületekről, azok eltérő eszközrendszere révén felhasználható adatokhoz jutni. Kezdetben e módszert meglehetősen egyszerűen, a 19. századi ihletésű „egy nép–egy nyelv–egy kultúra” gondolatkörnek megfelelően képzelték el. Azaz: amit nem tudunk meg az írott emlékekből, ahhoz majd hozzájutunk a nyelvészet, a régészet vagy éppen a fizikai antropológia kutatási eredményei által.

Vajon azzal a maroknyi forrással, amelynek a java része már évszázados távlatból ismerhető, van-e még dolga a történésznek? Meglátásunk szerint feltétlenül! Láthattuk: a kérdések megoldásán gyakran egyáltalán nem történészek dolgoztak, a történészek pedig ezen évszázadok kutatásában jó ideje nem a történettudomány által kijelölt pályán mozogtak. Ráadásul az első, majd a második világháborút követően egyre erősödő, sajátos magyar bezárkózás miatt az újabb, nemzetközi tudományos eredmények beépítésére is egyre ritkábban került sor. Mindez azt jelenti, hogy nem csupán elő lehet, de elő is kell venni a régóta ismert forrásokat, és újból vizsgálat tárgyává kell őket tennünk. Sokkal szigorúbban kell elemeznünk őket – ugyanazzal a történészi „protokollal”, amellyel minden más történeti forrást is, s amelyre eddig korántsem mindig került sor. Harmadrészt, az információkat nem pusztán magyar szempontból kellene elemezni, hanem tág összefüggésrendszerben, amely sokkal jobb megértést tesz lehetővé: ha a honfoglalók keletről érkeztek a Kárpát-medencébe, akkor elsősorban azt a keleti, sztyeppei világot kellene megismerni, megérteni, ahonnan ide érkezhettek. Az elmúlt két évtizedben ezekre a kérdésekre kezdték keresni a válaszokat a szegedi iskola neveltjei – Szabados György, Polgár Szabolcs, Balogh László, Juhász Péter, Kerényi Bálint – és a Bölcsészettudományi Kutatóközpont kutatói is (Szabados, 2011; Polgár, 2019; Balogh, 2018; Juhász, 2020; B. Szabó–Sudár, 2016; Sudár, 2016; Sudár, 2017). Annak bemutatására, hogy e lehetőségek nem pusztán elméletben léteznek, a következőkben néhány példát mutatunk be.

 

 

 

 

Álmos és Árpád népének vándorlásáról és honfoglalásáról a 10. században született bizánci szöveggyűjtemény, a De administrando imperio (DAI) tartalmazza a legtöbb információt. A szerkesztési – illetve szerkesztetlenségi – okokból kisebb kronológiai és topográfiai ellentmondásokat tartalmazó szöveg hitele azonban a 20. század közepére mégis alapjaiban roppant meg a hazai kutatók szemében. Noha nem került elő semmilyen új, érdemi információ, a bizánciak hírforrásai közül a feltehetően az eseményeket kazár szempontból elbeszélő informátort egyszerűen „kiírták”, a jobbára tőle származtatható kortárs közléseket pedig teljesen eltorzítva kezdték értelmezni, nem függetlenül az erősen antiszemita korszellemtől, illetve Sztálin sztyeppei népeket sújtó politikájától. Az így támadt űrt kitöltendő Deér 1945-ben már mindenféle érdemi indok nélkül valamiféle több száz évvel korábbi mitikus magyar ősmúltat kísérelt meg „rekonstruálni” a DAI szövege alapján, Györffy pedig a benne foglaltakat – „a hatalom mindig hazudik” gondolata jegyében – egyszerűen az Árpád-ház koholmányának minősítette az 1950-es években. Az ő követőik számos további okot és indokot hoztak fel arra nézve, hogy miért is nem lehet igaz, ami a forrásban olvasható. Mára azonban az értelmezés keretei szerencsés módon visszazökkentek a normál kerékvágásba. B. Szabó János és Bollók Ádám munkájának eredményeképpen több szempontot sikerült beemelni a nemzetközi bizantinológia újabb eredményei közül, s az is egyre világosabb, hogy a forrás egyáltalán nem tartalmaz olyan információkat, amelyeket sztyeppei analógiák alapján ne tekinthetnénk hitelesnek, beleértve a rövid, alig három évig tartó kazár–magyar együttélést vagy a magyarok vándorlásának rendkívül gyors ütemét is (B. Szabó–Bollók, 2018).

 

 

 

 

Hasonlóan földrajzi kérdéseket vet fel al-Maszúdí leírása is a Kaukázusról. Ebben szerepel egy közösség, amelynek nevét magyarra „hét vidék” alakban fordították le, holott az eredeti szöveg inkább emberi közösségeket, „országokat” említ. Márpedig ha igaz az a feltételezés, hogy a Dentumoger elnevezés mögött a „hétmagyar” rejtőzik, akkor az al-Maszúdínál olvasható népnév ennek ugyancsak megfeleltethető. E közösség lakhelye egyébként a szöveg rendszerének, belső logikájának felfejtése után jól meghatározható: a Kaukázus nyugati előterében, a Tamany-félszigeten és a Kubáni-alföldön élhettek a 10. század közepén. Teljesen nem lehetünk benne bizonyosak, hogy itt egy elszakadt magyar csoportról van szó, de a lehetőséget érdemes fenntartani, már csak azért is, mert ebben a régióban is kerültek elő „magyargyanús” régészeti leletek (Sudár, 2020).

 

 

 

 

A történeti kutatásban egyre hangsúlyosabb szerepet kapott a sztyeppei népek sajátos államisága, amelynek keretei még képlékenyebbek, mint a középkori keresztény Európa államaié. Ezért merült fel az a lehetőség, hogy bizonyos nehezen értelmezhető, zavarosnak tűnő sajátosságokat, mint például az uralkodói főhatalom és a törzsi/nemzetségi szervezet együttélése és sajátos együttműködése, későbbi analógiák révén próbáljunk meg modellezni. Erre kínált jó alkalmat a 15. században Kelet-Európában létrejött tatár állam, a Krími Kánság, amelynek 16–18. századi történelme az addigi korszakoknál messze jobb forrásadottságokkal bír, s az onnan nyert minták magyarázatot jelenthetnek a különböző források nem egy, látszólag nehezen összeegyeztethető állítására (B. Szabó, 2004; B. Szabó, 2016). Az utolsó jelentős sztyeppei népvándorlás, a kalmükök Európába érkezése a 17. században és az általuk kiváltott itteni hatások pedig sok tekintetben magyarázó erővel bírhatnak a 10. századi kelet-európai változásokról fennmaradt bizánci tudósítások esetében is (B. Szabó–Bollók, 2018). Az orientalisztika számos ilyen – esetleg a magyar őstörténet szempontjából nem kellő mértékben figyelembe vett – példát sorakoztatott már fel Ecsedy Ildikó, Ivanics Mária, Vásáry István, Dobrovits Mihály, Kápolnás Olivér és Tősér Márton munkái révén (például: Ivanics, 2017; Vásáry, 2008; Tősér, 2017).

 

 

 

 

A magyar őstörténet-kutatás egyik meglehetősen elhanyagolt területe a honfoglalás idején a Kárpát-medencébe be nem költözött csoportokra vonatkozó információk gyűjtése. E területen még komoly eredmények várhatóak. Jó ideje közismert például, hogy Dél-Anatóliában, Antalya közelében egy települést „Magyarfalvá”-nak (Macarköy) neveznek. Lakóinak eredetéről sokféle elmélet megfogalmazódott, leginkább emigráns kurucoknak vagy a török időkben elhurcolt raboknak tekintik őket. Csakhogy egy éppen napjainkban letelepülő nomád közösségről van szó, és nagyon is kérdéses, hogy magyar menekültek hogyan és miért integrálódtak volna ebbe a meglehetősen speciális, a kora újkori magyar életmódtól nagyon idegen közegbe. A származtatás már csak azért is gyanús, mert nemcsak itt, hanem Anatólia-szerte találunk madzsar („magyar”) nevű családokat, nemzetségeket, falvakat, rendre a nomád világgal összefüggésben. Ráadásul már a 15. század óta vannak nyomaik, azaz a törökkori magyar rabszolgáktól való eredeztetés kizárható. A legvalószínűbb az, hogy az oguz törzsszövetségbe integrálódott magyarokról lehet szó, akik az oguzok anatóliai megtelepedésével kerültek mai lakhelyükre, csakúgy, mint a besenyő töredékek. Így azután könnyen lehet, hogy a szétszakadt magyarság egyik sajátos utat bejárt csoportját ismerhetjük fel bennük.