Ennek legszembetűnőbb példája a vasúti táblák esete. A Kisebbségi nyelvhasználati törvény 2011-es módosítása §4(3) megengedte, hogy a kétnyelvű községek a vasútállomásokat is magyar felirattal lássák el. Ez azonban a gyakorlatban nem volt lehetséges a Vasúti törvény ennek ellentmondó rendelkezése miatt (Vasúti törvény, 2009). A magyar kisebbség képviselői számos alkalommal kérték a kormányt a helyzet rendezésére, de az minden javaslatot elutasított, és a magyar vasúti táblák nem kerültek ki. Ennek ellenére a Tanácsadó Bizottság megdicsérte Szlovákiát azért, hogy lehetőség van a kétnyelvű vasúti táblákra, és amiért az ország lépéseket tesz e rendelkezés végrehajtására (Tanácsadó Bizottság, 2014, 57.).

Hasonló példák sorát lehetne felsorolni, de ennyiből is nyilvánvaló, hogy a Keretegyezmény gyenge pontja nem egyszerűen a nem hatékony végrehajtás. A Tanácsadó Bizottság értelmező munkája során a Keretegyezmény normái által nyújtott jogvédelmet rendkívül alacsony szintre süllyesztette.

A nyelvhasználatra, az adott nyelv választására azonban sok más társadalmi viszony is hat. Hatást fejtenek ki például a többségi nyelvet használók. Szlovákiában például az állam a törvény által lehetővé teszi, hogy a buszmegállók nevei kisebbségi nyelven is fel legyenek tüntetve, de az erről való döntést a busztársaság kezébe utalja (Kisebbségi nyelvhasználati törvény, 184/1999 sz. tv. §4(3)). Adott esetben a busztársaság szlovák nyelvű vezetője fog dönteni arról, hogy a magyar lakosok élhetnek-e nyelvi jogukkal, a buszmegálló magyar nyelvű megjelölésével.

A kisebbségi nyelvi jogok érvényesítését az állam azzal is gátolhatja, ahogy a többségi beszélőkre hat. Szlovákiában például az állam nem teszi lehetővé, hogy a szlovák anyanyelvű személyek szervezett formában elsajátíthassák a magyar nyelvet (Kerekasztal, 2019, 172.). Ezzel kizárja őket a magyar nyelvű kultúra fogyasztói közül. Egy magyar rendezvény vagy kiadvány eleve szűkebb célcsoportot célozhat csak meg, mert az iránta esetleg érdeklődő szlovák személyek sem képesek azt élvezni. A szűkebb célcsoport szűkíti az adott kulturális termékek kínálatát a magyar anyanyelvű személyek számára is. A hangsúly nem a tényleges nyelvismereti arányokon van, hanem az elvi kérdésen: pusztán azzal, hogy az állam a szlovák lakosok magyar nyelvi kompetenciáját befolyásolja (amire számos lehetősége van, a teljes kétnyelvűség elérésén át az aszimmetrikus nyelvi izolációig), befolyásolni tudja azt, hogy a magyar lakosok milyen kulturális javakhoz tudnak hozzáférni anyanyelvükön. Ez ráadásul túlmutat a szűken vett kulturális javakon, bármilyen szolgáltatás vagy termék nyelvi aspektusaiban szerepet kap a célközönség nyelvi kompetenciája; ez határozza meg, hogy egy adott nyelven érdemes-e nyújtani a terméket vagy szolgáltatást.

Végezetül a kisebbségi csoporthoz tartozó személyek egymás nyelvi lehetőségeit is befolyásolják. Ha például egy magyar nyelvű iskolai osztály indításához 8 gyermekre van szükség, és az adott településen az adott korosztályban 11 magyar anyanyelvű gyermek van, akkor 4 gyermek szülei megakadályozhatják, hogy a maradék 7 gyermek is élni tudjon az anyanyelvi oktatáshoz való jogával. Ha 4 gyermeket a szülei szlovák iskolába iratnak, nem nyílik magyar osztály. Hasonló példákat felhozhatunk általában minden szolgáltatással kapcsolatban, ismét a kereslet szerepére mutatva rá: ha a magyar lakosok egy része nem olvas magyar újságot, ezzel a többi magyar nyelvű lakos lehetőségét is szűkíti a magyar újsághoz való hozzájutásban. Az állam itt úgy tudja a jogtudatosabb személyek nyelvhasználati lehetőségeit szűkíteni, hogy másokra hat, ne éljenek nyelvi jogaikkal. Jó példa az a szlovák gyakorlat is, ahogy a nyelvi jogok egy részének végrehajtását az önkormányzatokra bízza a nyelvtörvény: mivel például a községi rendeletek kétnyelvű kiadása többletmunkával és többletkiadással jár, sokszor a magyar többségű önkormányzatok sem élnek ezzel a lehetőséggel (Kisebbségi nyelvhasználati törvény, 184/1999 sz. tv., §3(4)). Van magyar lakos, aki szerint szükség van erre, más fontosabbnak tartja a költség-, illetve munkamegtakarítást. Az utóbbiak az előbbiek nyelvhasználati lehetőségeit korlátozzák.

A fenti példák mindegyikének közös jellemzője, hogy az állam a tágan értelmezett nyelvpolitikája által befolyásolni tudja a megjelölt társadalmi csoportok viselkedését. Úgy csoportosíthat döntési jogköröket és ösztönzőket, hogy a nyelvi jogok szűkítését éri el, annak ellenére, hogy nem nyúl közvetlen tiltásokhoz: más személyek lesznek a korlátozások végrehajtói, közvetve vagy közvetlenül. Ezért ezeknek a társadalmi viszonyoknak a megértése, és ezek befolyásolása a nyelvi jogok érvényesülésének fontos terepe.

A nemzetközi egyezményeket értelmező szervek, különösen a Tanácsadó Bizottság, viszont nem kellőképpen veszik figyelembe ezeket az egyéb társadalmi viszonyokat. Vizsgálódásuk tárgya jellemzően az állam és a kisebbségi nyelvet beszélő személy viszonya. Ez viszont tág lehetőséget biztosít az államnak arra, hogy közvetlen tiltásokon alapuló restriktív politikáját más, burkolt eszközökkel folytassa. Így látszólag megfelel a kisebbségvédelmi egyezményeknek, amelyek nem veszik figyelembe az állam más szereplőkre kifejtett hatását.