Egy utalásnyira visszatérek Nádasdy Ádám tanár úr e folyóiratszámban olvasható dolgozatához (Nádasdy, 2023, 563–568.) – nekem ő 1976-ban újperzsa fonetikát tanított –, hiszen többek közt Pindaros vagy Aischylos kardalai – az előbbiéi mostani írásom tárgya, az utóbbiéival, mégpedig a Perzsák fordítása során, mostanában újra foglalkozom –, tehát az önálló kardalok különösen, de a tragédiák kardalbetétei is, mindenekelőtt nyelvi megformáltságukban – csinálmányok. Mesterséges, sőt majdnem mesterkélt nyelven szólnak. Nádasdy a poiésis szó ógörög jelentésére hivatkozott, ám az a csinálás legáltalánosabb jelentése mellett alkotást is jelent, teremtést. Már az alapszó (poieo, ’csinálok, alkotok, teremtek’) jelentésmezeje is magában foglalja, amit mi csinálásnak, meg azt is, amit alkotásnak mondunk, ihletett, isteni csinálásnak, vagyis teremtésnek gondolunk. Ez a szó áll a Biblia görög szövegében a Genezis első mondatában (versében): „Kezdetben teremté – epíisen, klasszikus ejtéssel epoiésen – Isten az eget és a földet.” A nagy hitvallásban így mondjuk: „Hiszek … minden láthatók és láthatatlanok Teremtőjében”, piitín. Poétájában! Igen, a IV. századi Szír Szent Efrém így ír a tudásról (1993/1994): „A művésznek megtanítja, hogyan kell valamiből valamit alkotnia, hogy így megismerje Istent, aki a semmiből alkot mindent. S ezáltal a teremtménynek azt is megtanítja, hogy Teremtője nagyobb őnála, mert a teremtmény valamiből alkot valamit, a Teremtő pedig a semmiből.” Van-e művész, aki olyan közel áll a Teremtőhöz, mint a szavakkal, szinte semmivel, teremtő – költő? Akinek teremtményét aztán más nyelven egy fúró-faragó, csináló – néha, szerencsés esetben, maga sem tudja, hogyan –, új teremtménnyé alkotja. (Kár, hogy a poézis szót a nyelvújító düh a régiségek közé utalta. Ezzel a teremtő helyett a kotlóstyúk metaforáját vezette be: a költő költ, kotlik, ül a tojásain.)

Az antik görög irodalom leginkább csinálmányos jellegű, de sugallatos műfaja, teremtménye – a kardal. Elsősorban az önálló kardal, amelyből már némi megjelenményre is tudok hivatkozni – ilyen furcsa szavakat az antik kardalköltészet is szívesen csinált –, de a kardal mint a dráma része is. Azé a műfajé, amely bizonnyal kardalból, a dithyrambusból alakult ki.

„Ha végigtekintünk a görögök szellemi hagyatékán: a homéroszi eposzokon, a felülmúlhatatlan plasztikájukon, vázaképeiken, filozófiájukon, és feltesszük a kérdést: mi valamennyi közül a legsajátosabban görög szellemi termék – szinte magától adódik a válasz: a tragédia vagy még inkább: a kardal. Mindkettő akkor szökkent virágzásba (Aiszkhülosszal, Pindarosszal), midőn a görög összetartozás­érzés és erkölcsi elszántság a világtörténelem egyik legnagyobb csodáját vitte végbe: kiverte görög földről a hússzoros túlerővel támadó perzsákat… A kardal tehát a görögség nemzeti-politikai életének leghívebb tükre. De társadalmi és magánéletének is. Hisz kardalt énekeltek, pontosabban: táncoltak a közélet minden hivatalos aktusánál…, vallási és állami ünnepeken, de a születési, illetve nászlakomákon is, halotti tornál, baráti poharazáson, sportgyőzelem áldomásán. Azt mondhatnánk: a kardal a görögség egész életének leghívebb kísérője – tükre. A modern olvasó számára épp a kardal megértése és élvezete a legnehezebb – szinte reménytelen. […] Idegen nekünk az is, hogy a görög ember a kartáncot és zenét érezte fontosnak, és a szöveggel csak annyira törődött, mint mi az operák librettójával.” Jánosy István lelkesült szavait idéztem a Széphajú khariszok tánca című 1960-as, kis alakú kötetből (1960, 5–7.), mely az ógörög kardal antológiája, s amelyet Jánosy, a kötet válogatója, a bevezetés és a magyarázatok írója, valamint Kálnoky László fordított. Az utóbbitól származott a mi 2022-es tudomány­ünnepi sorozatunk címe: A lehetséges változatok. „Jánosy István szemlélődő ember volt, visszahúzódó, halk szavú és végtelenül szelíd”, írja egyik méltatója (Ferencz Győző, 2021). „Modern traumáktól zilált látomásaiban Jánosy az emberiség közös emlékezetének nyomait kutatta. Szintetizáló látásmódjában összeér Kelet és Nyugat, antikvitás, judaizmus, kereszténység és buddhizmus-hinduizmus.” Az evangélikus lelkésznek és klasszika-filológus költőnek fő műfordítói teljesítményei nagy, látomásos költői alkotások, mint Aischylos néhány drámája, köztük az említett Perzsák is, Milton Elveszett Paradicsoma, a Rámájana. Amikor 1997-ben megjelentek (Bangha Imre poliglott indológus kollégám közreműködésével) Mírá bái és Ánandghan hindu misztikus verseiből készült, formahűnek szánt fordításaim (Bangha–Déri, 1997a, 1997b), rímes moraszámláló, illetve rímes időmértékes versek, magához hívott Zuglóba. Jólesett lelkesedése.

Jánosyék antológiája, ha szemelvényesen is, az ógörög (önálló) kardal teljes történetét bemutatja. A szinte kortárs Görög költők antológiája (lásd Szepessy, 1964), majd ennek második, némileg bővített kiadása (lásd Szepessy, 2000) leginkább e kötetből idéz. Jellemző, hogy Szepessy Tibor, a finom ízlésű grecista szerkesztő, szeretett tanárom, akinek ógörög szakos műfordítás-szemináriumát is látogathattam tanulmányaim vége felé, a teljes Pindarosból, Csengery János akadémikus professzor 1929-es kötetéből semmit nem vesz át – a deákosoktól se. Egyértelmű az elhatárolódás.

Térjünk vissza Rájnishoz és a pythói ódához! Az első strófa első négy nagysorát (a modern klasszika-filológiai kiadásokban szokott tördelés szerint hat sorból négyet) Rájnis elhagyja, és folytatja az első antistrófával, teljes terjedelmében. Érthető: a kihagyott mondat a phorminx karvezető szerepét írja le, és ennél erőteljesebb a Zeus sasát és a harcos isteneket is elaltató apollóni zeneszerszám hatása. Sajnos, így a fordítás még az óda nyitóképének is csak töredékét adja. Az egész óda öt metrikus egységből épül föl, melyek mindegyike egy strófából, egy pontosan azonos metrikai képletű antistrófából és egy más képletű epódosból áll. (Különböző kiadások eltérnek a nagysorok és osztásaik számában, de a filológia megállapodni látszik az öt egység minden alkalommal 6 + 6 + 8 = 100 nagysorra való felosztásában. Az első strófa–antistrófa görög szövegét és metrikai képletét lásd alább.)

Rájnis szövege elég híven követi az ógörög eredetit (lásd fordításomat alább), a korban szokott latinizálástól eltekintve: Zeus helyett Jupiter, Arés helyett magyarosan Márs áll nála. A görög dialektusokban különbözőképpen (Músa, vagy mint itt az eredetiben: Moisa) ejtett szót viszont magyarra amúgy is mindig Múzsának szoktuk átírni, középkori latin ejtésünket tükröző intervokális zs-vel.

Metrikai tervét – tudniillik Rájnisét, nem Pindarosét! – csak sejthetjük. Van a magyar versben tiszta hexameter („Ő elszunnyad ugyan, de azért álmában is érzi”), tudatosságra valló egymás utáni két trochaikus sor („Tollait meresztő / Hathatós erődet”), a végén egymás utáni sorokban pedig négy daktilikus-spondai­kus láb („Oly gyönyörű Látóna fiának”) és négy tisztán spondaikus láb is („S a mélyértelmű Múzsáknak”). Egyik sem fordulhat elő a Pindaros által megalkotott daktiloepitritusnak nevezett metrikai sémában (erről lásd Szepes–Szerdahelyi, 1981, 310–312.). A magyar fordítás tehát valamiképpen antikos ritmusú, de látszik, nem kísérli meg az eredeti metrikai képlet visszaadását.

Rájnis Kalauza valóban nem maradt visszhang nélkül. 1804-ben jelent meg a kiváló grecista Fábchich József Pindarus Alceus Záffo Stezikorus Ibikus Anakreon Bakkilides Szimonides Alkmán Arkilokus című kötete (Fábchich, 1804), az ógörög líra teljes akkor ismert korpuszának fordítása bőséges jegyzetekkel, életrajzi vázlatokkal és verstani melléklettel. A „IV. Olimpiai dal” Rájnisnak ajánlott fordításához (lásd Fábchich, 1804, 19–20.) fűzött megjegyzésében így ír: „ez Pindarus egyedűl kalauzodnak köszöni vagyonságát”.4

Azt a két strófát idézem itt, amelyek modern fordításait majd a továbbiakban bemutatom, úgy, ahogy „Az Magyar föl állítandó Tudós Társaságnak az XI dik Szám alatti Tagjátul magyarra fordítatott” fordításkötetének 47. oldalán megjelent (Fábchich, 1804).5 A strófát „jobb vers”-nek, az antistrófát „bal vers”-nek (az epódost pedig „álló vers”-nek) nevezi. Sortagolása eltér a mai filológiai kiadásokétól. Fábchich a verseket nem sorokra tördelve, hanem a prózában szokott módon, folyamatosan közli. A „sorok” elején álló számok a Kalauzban, „Az Mutató Táblárul” (Fábchich, 1804, 334.) szóló verselési bevezetésben bemutatott, kötetzáró táblázat tételeire utalnak. Rendkívül tanulságos – és komolyabb metrikatörténeti tanulmány után kiált! –, hogy a műfordító milyen értelmezést ad az egyes soroknak, hogyan tér el tőlük, hogy „fóltját pótolja az többsoru, hosszas, mélly torku Pindarus mondásainak” (Fábchich, 1804, 353–354.). Nem kevés mesterkedése, hogy egy-egy metrikai egység fordításait közös képletbe szuszakolja bele, sokszor okoz a mai olvasónak fejcsóválást vagy derültséget.