A másik jellegzetes torzítástípus a társak hatása, az észlelés és megítélés konformizmusa ugyancsak az 1950-es években – vagyis a hidegháború igencsak érdek befolyásolta kontextusában – került előtérbe. Solomon Asch (1952/1969) mutatta ki, hogy társaink meglehetősen erőteljesen befolyásolják egyszerű ítéleteinket is. A vizsgálati személyek feladata az volt, hogy mondják meg, hogy egy kijelölt vonalas oszloppal melyik azonos hosszúságú három lehetőségből. Alkalmanként öt–tíz beépített ember volt a kísérletben, s egyetlen valódi kísérleti személy. A beépített személyek következetesen azonos téves választ adtak. A valódi kísérleti személyek 20–30 százaléka jóváhagyta ezt a többségi észlelést. Vagy úgy is „látták”, ahogy a többség mondta, vagy azt mondták magukban, hogy „nem fogok velük vitatkozni”. A társas hatás is szűkebb és tágabb kontextusfüggő. Ha van egy igazmondó szövetségesünk, jobban ellenállunk a csoportnyomásnak. Általában a közösségi elvű kultúrákban nagyobb a konformizmus (Bond–Smith, 1996). Számos részkérdést vet fel, hogy milyen a viszony az észlelési és az erkölcsi konformizmus között, s hogyan érvényesül a mai virtuális helyzetekben a konformizmus.

 

Az ember mint kezdeményező döntéseiben is sokszor hibázik. Az 1950-es évektől kezdve, Herbert A. Simon (1982) korlátozott racionalitás elméletének megfelelően észrevettük, hogy az ember nem mindig gyűjt be minden információt egy döntéshez, s nem optimális, csupán a jelenleginél kicsit jobb megoldásokra törekszik. Nemcsak beszűkülés értelemben vagyunk korlátozottak azonban, hanem szisztematikus hibákat is vétünk. Az Amos Tversky és Daniel Kahnemann megfogalmazta (1974) három torzítás (hozzáférhetőség, reprezentativitás, lehorgonyzás) mára több tucat elemet tartalmazó listává nőtte ki magát. Csak néhányat mutatok be.

 

A köznapi életben nehéz áttérnünk arra, hogy a feltevésünket megkérdőjelező eseteket keressünk és ellenőrizzünk. Karl Popper (1934/1997) falszifikációs felfogása szerint ez a lényegi eltérés a köznapi, illetve metafizikus és a másik oldalon a tudományos gondolkodás között. A tudományos igazoláshoz saját feltevésünk ellentettjével kell próbálkoznunk. Ez felel meg Robert Merton később említett szervezett szkepszis elvének a köznapi gyakorlatban. A lélektan különlegessége, s ezért nevezem ezt a klinikus torzításának, hogy általában nehéz a teljes táblázat, a pozitív és negatív esetek figyelembevétele. Hiszen a gyakorlatban a pszichológus többnyire a problémás viselkedésekkel találkozik. Például agresszív gyerekekkel. Akiknél boldogan veszi észre azt a szemantikailag koherens tényt, hogy valamelyik szülője verte vagy veri. Kész is az oksági modell. Csakhogy ennek igazolására meg kellene nézni a problémamentes gyerekeket is. Nem ugyanolyan gyakori-e náluk is a bántalmazás az élettörténetben.

 

Ha az ember oly sokat hibázik, hogyan képes mégis alkalmazkodni a világhoz, és azt érvényesen megismerni? A mai pszichológiában számos kettős eljárású modell született, többek között annak kezelésére is, hogy hogyan támaszkodhatunk egy ennyire esendő megismerő rendszerre. A gyors, múlt- és elvárás irányította saccolásokat a lassabb mérlegelés egyensúlyozza ki. Daniel Kahneman (2013) nevezetes összefoglaló besorolásában az eljárásalapú rendszerek a gyorsan működő, evolúciósan ősi, intuitív alapok. Ezek nem veszik igénybe a korlátozott kapacitású munkamemória-rendszert. Evolúciósan későbbi és számos formájában kulturális eredetű a lassú reflektív rendszer, amely viszont a korlátozott kapacitású munkamemória-rendszerre támaszkodik mint erőforrásra. Az evolúciósan régebben kialakult intuitív rendszer rendkívül gyors. Sokszor jól működik, ugyanakkor nehezen tud megküzdeni azokkal a helyzetekkel, amelyekben nagy adathalmazokat kell ténylegesen összehasonlítanunk. A másik rendszer lassúbb, mérlegelőbb. De ez sem mentes a tévedésektől. Sokszor hisszük magunkat túl hozzáértőnek, vagy vétünk a kis számok törvényével kapcsolatos hibákat.

Az optimista értelmezés szerint keményen kell munkálkodnunk azon, hogy minimalizáljuk mind saját beépített torzításainkat, mind az irreleváns szociális tényezők hatását a tudományos megfigyelésre és felfedezésre. A mai világban természetesen mind a társadalmi feszültségek növekedése, mind a sajátos, új kommunikációs technikák révén, még kiélezettebb módon fogalmazódik meg, hogy az emberi torzítási rendszerek összekapcsolódnak a csoporthoz tartozással. A mai internetes társas közegek érvelés nélküli, érzelemalapú reakciómódja és a vélelmek terjedése is figyelmeztet arra: primitív és racionális mindig együtt jár. A kérdés éppenséggel súlyozásuk s egymáshoz rendelésük.

 

A tudomány optimista értelmezésében különleges fejezet az, amikor azt vizsgáljuk meg, hogy maga a tudományos felfedezés vagy a tudományos felismerés hogyan is szerveződik. Tudunk-e valami újat mondani itt a kíváncsiság szerepe mellett? 300–400 éven át, Isaac Newtontól kezdve úgy gondoltuk, hogy a tudománynak szigorú elvei csak az igazolásban vannak, a felfedezésben nincsenek. Az utóbbi néhány évtizedben, elsősorban Gerd Gigerenzer (1991, 2004) döntéskutató munkáinak köszönhetően, részletesebben elemezzük, hogy ez valójában nem így van. A tudományos gyakorlat és a lehetőség eszközvilágának átalakulásai magát a felfedezés menetét és a tudományos kutatást is befolyásolják. Egyetlen példát hadd mondjak erre! A pszichológiában és a legtöbb társadalomtudományban a különböző egyszerű statisztikai módszerek, a feltételeket szisztematikusan variáló kísérletezés és a nekik megfelelő varianciaanalízis feldolgozási modellek használata, ami mára öröktől valónak tűnik, csak az 1950-es évektől uralkodott el (nálunk meg az 1960-as évek végétől). Akkor, amikor az eredetileg Sir Raymond Fisher (1935) által megfogalmazott növénytermesztési és növénygenetikai modell átterjedt a társadalomtudományokra és a pszichológiára is. A statisztikai gondolkodás megjelenése és elterjedése hatvan-hetven éve megváltoztatta a beavatkozással való kísérlettervezés lehetőségeit (Gigerenzer, 1991). Ugyanakkor, mint a kiváló klinikus és a statisztikai módszerek használatát is elemző elméleti pszichológus, Paul E. Meehl (1978) egy ironikus dolgozatára hivatkozva szintén Gigerenzer (2004) rámutatott, maga a „vak”, elméleti megfontolások nélküli nullhipotézis tesztelés sokszor befelé visz a kaotikus oksági viszonyok erdejébe, s nem kifelé, a megoldások irányába. Nem véletlenszerű csoportalakításnál (például bal- és jobbkezeseket összevetve) tengernyi véletlen eltérést találunk. Mindebből a p érték önmagában való használatának éles bírálata bontakozott ki. Az egyik kiút, mint Fedor Anna és Szűts Dénes alapos magyar összefoglalói is bemutatják a Pléh–Nyíri-kötetben (2022), a valószínűség és az ezzel összefonódott szignifikancia és a hatásnagyság szisztematikus összekapcsolása. Büszke vagyok rá, hogy ezt a ma igen úttörő gondolatot a mondatmegértés vizsgálatában mi már három évtizeddel ezelőtt bevezettük (MacWhinney et al., 1985), kimutatva, hogy a formai tényezőnek (ragok) már 3,5 éves korban 70% feletti magyarázó értéke van, miközben az ötszázalékos magyarázó értékű szemantikai tényezők is szignifikánsak. A nyelv kutatása érzékenyebbé tett a magyarázó erő kérdésére. Eközben ugyanis, mint Gigerenzer (2004) bemutatta, egy vezető kísérleti lapban 2000 körül hatvannégy dolgozatból csupán kettő foglalkozott a statisztikai magyarázó erővel.