Valódi válaszokra várva

A riposztot jegyző munkatársak „határozottan visszautasítják” megállapításaimat, s egy tekintetben sem tartják véleményemet megfontolásra alkalmasnak. Ugyanakkor nem reagálnak érdemben észrevételeimre. Csupán emlékeztetőül jelzem, hogy bírálatom legfontosabb pontjai a következők voltak: 1) a jövőképességről szóló, nemzetközi összehasonlításokra vállalkozó kötet egyáltalán nem hasznosítja a témára és annak határterületeire vonatkozó rendkívül bőséges nemzetközi szakirodalmat; ez megmutatkozik abban is, hogy a szerzők csak magukat és kutatóközpontjuk tagjait idézik; 2) a szerzők nem indokolják, hogy miért éppen az adott mutatókat választották ki elemzés céljára, miért azokból képeztek összetett indikátorokat a számtalan más lehetőség közül; 3) nem tudjuk meg, hogy a kompozit indikátor kialakítása során miért az adott súlyozási gyakorlatot követték, s miért nem mást; 4) mindennek következtében eljárásuk tudományosan nem értelmezhető, s ennek megfelelő eredményre jutnak, amit néhány példával illusztráltam. Az alábbiakban a szerzők azon kiigazító megjegyzéseit veszem sorra, melyek kritikám e sarkalatos pontjaira vonatkoznak.

1) Írásomból idézik azt a mondatot, mely szerint a bírált mű „…egy mondatban sem reflektál a témához kapcsolódó hatalmas nemzetközi szakirodalomra – sőt, egyáltalán nem idéz nemzetközi irodalmat” (Tomka, 2022, 523.). Elismerik, hogy „ez a megállapítás helytállónak tűnhet a szóban forgó riport vonatkozásában, ha nem lenne benne egyértelmű utalás a társadalmi jövőképesség normatív, analitikus és diszkurzív koncepcióját, elméleti és szakirodalmi beágyazottságát részletező korábbi magyar és angol nyelvű tudományos közleményekre” (Szántó et al., 2022). Bírálatom – mint általában egy könyvbírálat – természetesen egy munkára, a központ kutatásait angol nyelven összefoglaló kötetre vonatkozott, s nem a szerzők életművére. Mindazonáltal a kötet 283 oldal (plusz függelék) terjedelmű, s a „Concept, Methodology and Full Report” alcímet viseli, vagyis nehezen lenne indokolható a részleges megközelítés, így a nemzetközi kutatások negligálása benne. Nem tartozik tárgyunkhoz, de megjegyzem, hogy a szerzők – maguk által idézett – saját korábbi munkái sem adnak választ a kritikámban felvetett módszertani és más kérdésekre, azok sem dolgozzák fel a társadalmi indikátorok nemzetközi kutatásának fontos és releváns műveit. Egymás bőséges idézése sajnos nem pótolja ezt az elmaradt munkát.

2) Az alkalmazott indikátorok kiválasztásának indoklását hiányoló észrevételemre a szerzők általános megfontolásokkal felelnek. Mint írják, a mutatók a „klasszikus és kortárs szakirodalom interpretációjának eredményeképpen születtek meg, holisztikus szemléletben. A társadalmi jövőképesség koncepciójának gyökerei a klasszikus görög filozófia »jó élet valamely rend egységében« gondolatköréig nyúlnak vissza, s gazdagodnak például az evolúciós pszichológia, a közgazdaságtan és más társadalomtudományok egyes eredményeivel” (Szántó et al., 2022). Majd közlik a mutatók kiválasztásának menetét: eszerint a huszonnyolc indikátor egy szakértői panel munkájának eredménye. A szerzők láthatóan nem értik azt, hogy egy tudományos igényű munkában nem elegendő egy – egyébiránt ismeretlen összetételű – panel véleményére hivatkozni. Továbbra sem tudjuk meg, hogy ez a szakértői panel milyen szempontok alapján választotta ki az indikátorokat. Néhány formális kritériumot idéznek, mint például a jelenség „legyen mérhető”, adatai „legyenek elérhetőek”, „ne legyenek átfedésben más indikátorokkal” stb., de ezeknek számtalan más mutató is megfelel. Milyen tartalmi érvek alapján döntöttek úgy, hogy éppen az adott mutatókat alkalmazzák? Mint kritikámban bemutattam, a használt mutatók a mérni kívánt jelenség szempontjából egyenesen félrevezetőek lehetnek. A szerzők most közölt válasza sem indokolja, hogy miért az útsűrűséget és nem mondjuk a bizalom vagy az azt magában foglaló társadalmi tőke (social capital) szintjét vonják be a vizsgálatba. Az utóbbiak jelentőségére vonatkozóan óriási nemzetközi irodalommal rendelkezünk, ellenben nem ismert, hogy valaki az útsűrűség komoly szerepe mellett érvelt volna a társadalmi-gazdasági fejlődés során. Másik példával élve: miért az antidepresszánsok fogyasztásának elterjedtségét veszik be a mutatók közé, s nem az öngyilkosságok szintjét vagy a polgárok életükkel való elégedettségét? Az utóbbiakra szintén kiváló indikátorrendszer és hatalmas szakirodalom létezik, mellyel ütköztetni kellett volna érveiket. Számos hasonló további példa lenne hozható. A szerzők holisztikus megfontolásokra, „a kutatás teljes összefüggésrendszerére” hivatkoznak. Vajon milyen holisztikus – vagy akár parciális – megfontolások, milyen „összefüggésrendszer” alapján tekintik a magas hadikiadásokat pozitív jelenségnek a „jövőképesség” szempontjából?

3) A mutatók súlyozására vonatkozó kritikai megjegyzéseimre adott válasz szerint a kötet súlyozási gyakorlata „szintén a társadalmi jövőképesség koncepciójából fakad, ahogy ez is egyértelműen ki lett fejtve, igaz, tömören, a műben” (Szántó et al., 2022). A kötet valóban nem sok szót veszteget erre. Az egyik lábjegyzet néhány sora csupán ezt közli: „The height of the four normative standards indicates their different weights in calculating the SFI, namely: 40%, 30%, 20% and 10%, reflecting their hierarchical importance” (Szántó et al., 2020, 14.). Az eddigiek alapján valószínűleg nem meglepő, hogy ismét az indoklást hiányolom. Miért 40% és miért nem 30% vagy 50%? Miért 10% és miért nem 15% vagy 20%? Az ilyen döntések ugyanis alapvetően befolyásolják az eredményt. A súlyozás változtatásával szinte bármilyen eredmény kihozható a kutatásukból.

4) Végül a bírált kötet szerzői úgy vélik, hogy könnyű megkérdőjelezni azt a megállapításomat, mely szerintük úgy szól, hogy „a társadalmi jövőképesség index a kis népsűrűségű, alacsony fejlettségű és autoriter berendezkedésű országoknak kedvez”. Ehhez – folytatják – elég, „ha egy pillantást vetünk az OECD-országok összetett rangsorára, melyet Kanada, Ausztrália és Norvégia vezet” (Szántó et al., 2022). Ezzel szemben azt írtam, hogy a „társadalmi jövőképesség index más, hasonló célú mutatókhoz viszonyítva elsősorban a kis népsűrűségű országoknak kedvez, de jelentős bónuszban részesül az alacsony fejlettség és az autoriter berendezkedés is” (Tomka, 2022, 526.). Ez a megállapításom teljes összhangban van azzal, hogy Kanada, Ausztrália és Norvégia elől szerepelnek a rangsorban. Ezek az alacsony népsűrűségű országok más felmérések szerint is magas életminőséget biztosítanak polgáraiknak, és jól felkészültek a fenntartható fejlődésre, de olyan országokkal együtt, melyek a Corvinus rangsorában rossz pozícióban jelennek meg. A torzítás elsősorban nem az élbolyban gyanítható, hanem az alatt. Azért használom továbbra is a feltételes módot, mert – mint jeleztem – a kötetből hiányzik a tudományos kritériumoknak megfelelő argumentáció, így ennek hiányában aligha lehet mélyebb szakmai vitát folytatni a könyv állításairól.

A recenzált kötet szerzői egy új tudományág megteremtéséről beszélnek. Valójában azonban a társadalmi indikátorok kutatása régóta létező és sok leágazással bíró kutatási terület, nívós folyóiratokkal, könyvsorozatokkal, szakmai szervezetekkel, konferenciákkal és kutatóintézetekkel. A Corvinus kutatóközpontjának munkatársai változatos szakmai múlttal rendelkeznek, s a diverzitást tovább fokozza, hogy vezetőjük korábban egyáltalán nem foglalkozott tudományos munkával. Könnyű azzal viccelődni, hogy neki nem azonnal egy új diszciplína megteremtésével kellene kezdenie tudományos tevékenységét, hanem várhatna addig, amíg egy írása megjelenik egy lektorált nemzetközi folyóiratban. Példánk mutatja, hogy hozzáállása hová vezet. Az igazi probléma azonban az, hogy mindez ráveti árnyékát munkatársaira és a Corvinusra is. Mindazonáltal, ha a kutatóközpont tagjai kitartó munkával s emellett a kritika iránti nyitottsággal megismerik választott új kutatási területük módszereit és eredményeit, akkor sikeresek lehetnek, anélkül is, hogy egy új tudományág megalapítóinak képzelnék magukat. Bár, ha az utóbbit választják, az kétségkívül szórakoztatóbb – és nem csak az ő számukra.