Magyar Tudomány 2017/12
›
Tanulmányok
›
Arany János, a modern klasszikus

Arany János, a modern klasszikus

János Arany, the Modern Classic

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

S. Varga Pál

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

az MTA rendes tagja, egyetemi tanár

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Debreceni Egyetem Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézet

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

varga.pal@arts.unideb.hu
  

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Kulcsszavak: Arany János, korszakváltás, nemzeti irodalom, kulturális regiszterek, kulturális mintázatok, tagolt idomteljesség
  

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Keywords: János Arany, change of period, national literature, cultural registers, patterns of culture, well-proportioned fullness of form
  

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

DOI: 10.1556/2065.178.2017.12.9
  

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A kultúra alakulásának felhalmozó jellege van. Nemzedékek örökítik egymásra a vallás, a jog, a tudomány, a költészet emberi tapasztalatokat értelmező mintázatait. A kultúra története mégsem egyenes vonalú; olyan változások tagolják korszakokra, amelyek megváltoztatják a tudás létrehozásának feltételeit. Michel Foucault episztéméváltásoknak nevezte ezeket, s a klasszikus és a modern episztémé határát a 18–19. század fordulójára tette; az irodalom, a művészet történetében a klasszika és a romantika közötti átmenet esik ekkorra.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A magyar irodalom alakulását gyakran külső, történelmi tényezők szakították meg. A 18–19. század fordulója nem episztéméváltást jelentett, hanem egy fejlődő szakasz drasztikus megtörését. Arany János fellépését az a felhalmozó folyamat előzte meg, amely e törést követően, az 1810-es években kezdődött, és az 1840-es években bontakozott ki; költészetének további alakulását viszont az a nagy szakadás alakítja, amelyet a szabadságharc leverése idézett elő.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A paraszti sorban élő szalontai hajdú-nemes kései sarja nem sokat tudott a századforduló irodalmi-kulturális szakadásáról s az újrakezdésről; műveltségét – a debreceni Református Kollégium szellemi kisugárzása folytán – a Biblia és az antik klasszikusok („Ovid”, „Virgil”, „Horác”) mellett a 18. században virágzó népszerű magyar irodalom hagyománya határozta meg. Ez a – magas és alacsony kulturális regiszter közt mozgó – irodalmiság a ponyvairodalomban teljesedett ki, és Csokonai Mihályban érte el csúcspontját; szervesen illeszkedtek közegébe a helyi mondavilág történetei, amelyeket Arany apjától hallott.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A szakadást Arany számára az jelentette, amikor megismerkedett a – romantika jegyében újra fellendülő – magyar irodalommal. A romantika „dagálya” ellen a klasszikusokkal védekezett – immár a debreceni kollégiumban megismert Homérosszal, Szophoklésszel és Shakespeare-rel; az újabb magyar irodalomból egyedül a Bánk bánt értékelte nagyra. A nagy kivétel a romantikusok közt a „humoros” Byron, aki végigkíséri pályáját.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Aranyt, aki irodalmi műveltségét irány és cél nélkül használta fel a politikai aktualitások ihlette komikus eposzában (Az elveszett alkotmány, 1845), mégis a romantika tette vérbeli költővé; csakhogy nem annak első szakasza, hanem a második, amelynek meghatározó mozzanata a népiesség volt. Ezt a periódust Petőfi Sándor neve fémjelzi, aki A helység kalapácsában nevetség tárgyává tette Vörösmarty eposzát, a Zalán futását, a János vitézzel pedig a magas irodalom rangjára emelte a népies költészetet.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A romantika – a klasszicizmus időtlen és általános esztétikai normáival szemben – abból a modern tapasztalatból indult ki, hogy a kultúrák viszonylagosak és változóak, és csak saját hagyományaikra alapozhatnak. A kora romantika közös európai kultúrában gondolkodott, a folytatható hagyomány eredetét pedig a középkori keresztény-lovagi korra tette. A napóleoni háborúk után azonban kétségessé vált a nagy európai projekt, a modernizáció pedig az európai társadalmak nacionalizálódása előtt nyitott utat – az egyes társadalmak egészét lefedő nyelvi-kulturális mintázat létrehozását téve szükségessé. A kiindulást ehhez a népköltészet mint a nemzet eredeti állapotát reprezentáló kulturális jelenség kínálta. Az eszmei hátteret Herder szolgáltatta; szerinte az egyes nyelvek gondolkodásmódja összemérhetetlen, és a belőlük sarjadó – kezdetleges, de legtisztább alakjukat a népköltészetben öltő – kultúrák egyenlő mértékben járulnak hozzá az egyetemes humanitáshoz. Herder elméletét a Grimm testvérek radikalizálták: szerintük a nemzetek eredeti kultúráját az orális népköltészet őrzi – ám ezt az idegen hatások alatt fejődő, egyéni teljesítményeket írásban rögzítő magas irodalom elsorvasztotta.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A népies program kulcsembere nálunk Erdélyi János volt, aki jól ismerte az európai romantika újabb orientációját. Neki tulajdonítható az 1846-os pályázat is, amely szerint: „Készíttessék költői beszély, versben, melynek hőse valamely, a nép ajkain élő történeti személy, péld. Mátyás király, Toldi Miklós, Kádár vitéz stb. Forma és szellem népies legyen.”

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Aranyt, aki csak jobb híján nyerte meg az előző pályázatot Az elveszett alkotmánnyal, az is ösztönözhette, hogy – Ilosvai Selymes Péter 1574-es Toldi-históriája nyomán – lehetősége nyílt az irodalom múltja és jelene, illetve alacsony és magas regisztere közötti közvetítésre.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Maga az utóbbit hangsúlyozta – csatlakozva ahhoz a mozgalomhoz, amelyet Kölcsey Ferenc kezdeményezett a Nemzeti hagyományokban (1826); Vahot Imre a János vitézt méltatta azzal, hogy költője nemcsak a műveltek, „hanem az egész erőteljes magyar nép költője”-ként lépett fel. Arany így ír: „döntessék el a köz fal a népi és ma ugynevezett fennköltészet közt, és legyen a költészet általános, nemzeti!” (1847).

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A népköltészet emancipációjának politikai vonatkozásai is voltak. Ha Toldi méltatlankodik, amikor nemes létére parasztnak titulálják, ebben benne van a paraszti sorban felnőtt Arany hajdú-nemes öntudata; a háttérben azonban a kor legfőbb politikai programja is kirajzolódik. Arany Petőfinek írja: a honfoglalók vére „részint csatatéren folyt el, részint a magvetők igénytelen gubája alatt rejlik. Az a vér szolgavérré sohasem fajúlhatott.” Ha a magyar nemesség századokon át a honszerzéssel igazolta kiváltságait, Arany itt a jogkiterjesztés programját legitimálja – csatlakozva Széchenyihez, aki a parasztságnak mint a nemzet legépebb részének a nemzetbe való beemelését szorgalmazta.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A regiszterek közötti áthidalás lehetőségét Homérosz eposzai kínálták. Arany az Iliászt és az Odüsszeiát – Herder nyomán – népeposzoknak, a naiv költészet mintáinak tekintette. Már a Toldi egyik első kritikusa észrevette, hogy a Toldi népiessége „nem csak a kifejezésmódban, nem csak a nyelvezet s verssel bánásban”, „hanem és leginkább a felfogás naivságában”, „e látszó öntudathiányban”, nép és költő tudati egységében áll (Toldy Ferenc: Elbeszélő költészet, 1847). Arany a tiszaháti paraszti-udvarházi életforma és tájnyelvi kifejezésmód közegében e naiv állapotra, egy közösség életvilágának spontán és reflektálatlan nyelvi megalkotottságára ismerhetett. A Toldi világának elemeit hasonlatok, metaforák, állandósult szószerkezetek jelentései kötik össze, és fűzik egységes egésszé. A szóképek többnyire köznyelvi metaforák kibővítései („Bence a kulacsnak nyakát kitekerte: / A kulacs sikoltott és kibuggyant vére”). A túlvilági erőket sem mitológiai alakok, hanem hasonlóságok, frazeologikus fordulatok idézik fel. Miklós a gyilkosság után egy nádasban bújik el; a hasonlatok a bujdosáshoz a halál, a nádashoz az alvilág képzetét társítják. A nádasban megölt farkasok egyrészt az ördöggel, másrészt Györggyel, a gonosz testvérrel kerülnek kapcsolatba. Miklós önmaga fölötti győzelmét a bika megfékezése mutatja; az elbeszélő előzőleg a hőst bikához – korábban a bikát emberhez hasonlította. A vihar az „égiháború”, a villám az „Isten haragja” köznapi metaforája révén az isteni erő megnyilvánulása lesz; amikor tehát az elbeszélő „égi­háború”-hoz hasonlítja Miklós pusztító erejét, isteni attribútummal ruházza fel. A verselés sem egyszerűen „magyaros”; a ritmikai és mondattani egységek spontánnak ható egybeesése jellemzi. A hatást az sem zavarja, hogy Arany, lábjegyzetekben, a művelt olvasó számára megmagyaráz bizonyos tájnyelvi kifejezéseket.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A Toldi mégsem egyszerűen népies; az isteni akarat – a fátum – érvényesítésével a klasszikus eposzmintához is kapcsolódik, Lajos, a lovagkirály s a keresztény utalásrendszer pedig a romantika kezdeti, európai orientációjával is összeköti. Arany számos világirodalmi reminiszcenciát is felhasznált (Homérosz mellett Firdauszí Sah Naméja, a Nibelungenlied, a francia lovageposz, a 19. századból Esaias Tegnértől a Frithiofs saga), s a főhős cselekedeteit a regényhez hasonlóan jól kiszámított lélektani motivációra alapozta.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A Toldi a nyelv és költészet herderi szellemű egységét valósítja meg – ez azt is megmagyarázza, hogy míg itthon osztatlan elismerést aratott, külföldön kedvezőtlenül fogadták; fordításban ugyanis legfőbb esztétikai hatástényezőjét kénytelen nélkülözni.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A siker folytatásra sarkallta Aranyt. A lovageposz hármas tagolását követve (amely már Ilosvainál is érvényesült) a hős öregkorára esett választása – így keletkezett a Toldi estéje (1848/1854). A téma arra is alkalmas volt, hogy Arany tovább közelítse a népies epikát a regényhez. A cselekmény az első Toldira utal vissza: az öreg Toldi visszavonult falujába, saját sírját ássa, amikor hírt kap, hogy egy olasz vitéz elhódította az ország címerét. Ha Toldi azért hasonlott meg Lajos királlyal, mert az idegen − olasz − kultúrát hozott udvarába, most alkalma van elégtételt venni. Legyőzi az olaszt, s bocsánatot nyer a királytól – a fiatal apródok azonban gúnyolni kezdik a „rozsdás vitéz”-t, s Toldi hirtelen haragjában hármat agyonüt közülük; indulata végül őt magát is megöli.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Regényszerű, hogy a király és a főhős ellentétes igazságokat képviselnek (a nyugatias haladás igénye – a nemzeti jelleg védelme), s ez önálló nézőpontokat hoz létre. A Toldi estéje nem egységes nyelvi világban játszódik, a főhős és a király más nyelvet, másféle metaforikát használ; Toldi arra inti a királyt, hogy „»Szeresd a magyart, de ne faragd le […] / Erejét, formáját, durva kérgét róla: / Mert mi haszna símább, ha jól megfaragják? / Nehezebb eltörni a faragatlan fát«”, mire a király így replikázik: „»Hajt az idő gyorsan – rendes útján eljár – / Ha felűlünk, felvesz, ha maradunk, nem vár«”. Az elbeszélőnek is saját nézőpontja van – ám ez sem a vita eldöntésére szolgál; a lírai reflexiók – csakúgy, mint a költői képek – az elmúlás keltette humoros-elégikus hangoltságot közvetítik.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Ha Arany csak utólag tudatosította magában azt a korszakhatárt, amely költői fellépését megelőzte, az 1849-es válság drámai hatást gyakorolt rá. Elegyes költői darabjai előszavában (1867) a „szomoru catastropha” számlájára írja, hogy epikus művei nagyrészt töredékben maradtak; emiatt lett, úgymond, hajlama s iránya ellenére szubjektív költővé. A fordulat mögött tehát az „objektív” – epikus – költészet válsága áll, ám kifejeződik benne Aranynak a (kora) romantikával szembeni idegenkedése is, amely a lírát mint a szubjektum önkifejezésének műfaját tüntette ki. Arany számára a költészet eredendően a kollektív szubjektum kifejeződése; „mi vagyok én, kérded. Egy népi sarjadék – írja Petőfinek 1847-ben –, Ki törzsömnek élek, érette, általa; / Sorsa az én sorsom s ha dalra olvadék, / Otthon leli magát ajakimon dala.” Erre utal vissza a Letészem a lantot című vers (1850): „Ki örvend fonnyadó virágnak, / Miután a törzsök kihal: / Ha a fa élte megszakad, / Egy percig éli túl virága.”

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Aranynak arra a kérdésre kellett választ adnia, mit kezdjen költői tehetségével, miután közösségi ihletét elvesztette. E reflexiós kényszer egyrészt lírájának kibontakozásához, másrészt verses epikájának lírizálódásához vezetett.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Az első reakciók a (kollektív) költészet elvesztésével számot vető negatív ars poeticák. A Letészem a lantot mellett ilyen az Ősszel, amelyben két (nyelvi) világ áll szemben egymással. A vers először a derűs, nyárias homéroszi világ elmúltát panaszolja, majd Ossziánt („Észak Homéroszá”-t) idézi meg; az „enyésző nép” dalnokának nyelvi horizontján kirajzolódó „őszi” természet képébe beleillik a nép s a népet megéneklő költő pusztulásának rajza.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A nyelvi világ ilyen megkettőzése már jelzi, hogy a költészet kollektív alapjának elvesztése nemcsak a népet és költészetét érintette. Arany rendre lebontja, deformálja, ironizálja azokat a hagyományos mintákat, amelyek az európai kultúrkörben élő ember számára értelmezhetőkké teszik az élet elemi tapasztalatait. Ilyen versei 1850–52-ből a Fiamnak, Reményem, Kertben, A gyermek és szivárvány, Mint egy alélt vándor…, Visszatekintés – s leginkább az Évek, ti még jövendő évek. E vers alanya először a banki ügymenet forgatókönyvével próbálja értelmezni a korai öregedést – a jövendő évek nem ősz hajszálakkal tartoznak neki –, de be kell látnia, hogy az élet nem írható le tisztességes üzletként. Ezután a betakarítás – bibliai és klasszikus asszociációkat is mozgósító – sémájához fordul (az ősz ’évszak’ jelentése alapján). A veszteségek fájdalma azonban ezt az értelmezést is elsodorja, s miután megrendül a hit–remény–szeretet újszövetségi értékrendje, a szenvedő önmagát megszólítva közli: „Szűnj meg, panasz; ne háborogj, szív! / Bűnöd csak egy volt: az erény” – hogy innen a sorskerék antik toposzának átalakításával a Semmi élményének kifejezéséhez jusson: „Vigasztalásul, annyi szenved, / És szenved nálam annyi jobb; / Miért ne én is… porszem: akit / A sorskerék hurcol s ledob!” Nem csoda, hogy Erdélyi János (aki kritikusként a kiengesztelés költői normájának szigorú számonkérője volt) felháborodva utasította el a vers pesszimizmusát.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Nyitott marad az éj, a víz és a lejtő mitikus sémáit egyesítő kép jelentése A lejtőn című 1857-es vers végén („Éltem lejtős útja ez; / Mint ki éjjel vízbe gázol / S minden lépést óva tesz”), a Krisztustól megátkozott jeruzsálemi varga apokrif legendájára célzó Az örök zsidó (1860) pedig – ironikusan – a halálra mint megpihenésre redukálja a megváltás keresztény képzetét („Szegény zsidó… Szegény szivem: / Elébb-utóbb majd megpihen”).

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A válság valójában az episztéméváltás folyamatát élezte ki és gyorsította fel: az időbeliség elvének uralma alá kerülő gondolkodás keretei közt használhatatlanná vált a jelölők és jelentések időtlen azonosságán alapuló régi, allegorikus költői nyelv.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A verses epika lírizálódása már a Toldi estéjével megkezdődött; most azonban meghatározóvá válik ez a mozzanat. A műfaji mintát a byroni verses regény kínálta, amelyben a történet csupán alkalmat kínál az elbeszélőnek, hogy önmagára reflektáljon. Bolond Istók anekdotikus figurája azért lehetett az elbeszélés „hősévé”, mert alkalmas volt a humoros hangoltság kifejezésére. Az első ének (1850) így is kapcsolatban maradt a verses epika kollektív ihletével; Arany szerint „fesztelen alakjában mind subjektiv élményeim s érzelmeim, mind a közhangulat humorának kifejezésére alkalmasnak látszott”.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Az első ének humora a hagyományos irodalmi-kulturális minták érvényességének megrendüléséből fakad; Byron műveivel nemcsak szubjektivizmusában rokon, de abban is, hogy (mint egy kritikusa jellemezte szerzőjüket) „Minden emberi és költői konvenció ellenében fegyvert ragadott”. Az életesemények társadalmi-kulturális integrálását szolgáló konvenciók fiziológiai-szociológiai tényeknek rendelődnek alá; Istók születésekor például az eposzok módján megszemélyesített Élet és Halál kel küzdelemre – utóbbi azért engedi át az újszülöttet ellenfelének, mert „A győzelem előbb-utóbb enyém: / Szolgám az inség; annyiféle járvány, / Kórság, nehéz bú, gond, vak esemény” (meg persze a rossz versek). Ha Istók nagyanyja belehal unokája törvénytelen születésének szégyenébe, igénytelen temetése a „végtisztesség”-nek épp csak látszatát biztosítja; Istók keresztelője mint beavatási rítus nevetségessé válik, mert az iszákos keresztanya Katalinnak keresztelteti a fiút. Amikor aztán elveszíti a csecsemőt, az már a Halál emlegette „vak esemény” – mint ahogy az is, hogy Istókot cigányok találják meg, s egy lóért cserébe eladják egy orgazdának. Mindezzel Arany a „kerek” történetre alapozó irodalmi elbeszélést is parodizálja; a lejáratott kulturális minták között az irodalmiak is ott vannak. Az alakzatok (a Toldi estéjéhez hasonlóan) az elbeszélő beállítódásának kifejezését szolgálják (például „ünnepelt hősem nem áll magán csak, / Mint egy bitófa, a lét-ösvenyen”).

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

E perspektíva az irodalmi hagyománynak azt a rétegét szabadította fel Aranyban, amelyet a Toldi írásakor gondosan elrejtett. Ilosvai Toldija még őrizte a népi kultúra testiségben tobzódó „karneváli” jellegét; ha Arany annak is köszönhette Toldija sikerét, hogy beolvasztotta a főhős jellemrajzába az erős fizikum, a lobbanékonyság vonásait – általában, mindent elkerült, amit a kor „pórias”-nak bélyegzett –, most vonzódást érzett e hagyomány iránt. Ez ihlette A nagyidai cigányok című „hősköltemény”-t (1851); a 16. században játszódó (valóságos hátterű) történetben a cigányoknak, burleszk fordulatok közepette, sikerül megtartaniuk Nagyida várát a németekkel szemben, de hebehurgyaságuk miatt végül feladására kényszerülnek. A mű abban közelít a Toldihoz, hogy egy naiv életformából és a benne gyökerező nyelvi szemléletből – ezúttal a cigányokéból – sajátos világ teremtődik, s az elbeszélő maga is belül van ezen. A befogadó paradox helyzetbe kerül – idegen és saját helycseréjét éli meg. Miközben a sodró komikum átélhetővé teszi a civilizációs önkontrollt nélkülöző csoport életvilágát, saját közegére kénytelen e másik világ perspektívájából tekinteni. A paradoxon a nemzet eredettörténete kapcsán éleződik ki; a vándorló cigányság honfoglalási történetét olvasva a befogadó a magyar nemzeti önértelmezés egyik alapsémájára kénytelen ironikus pillantást vetni.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A mű sokáig az Arany-befogadás peremén maradt. A korabeli kritika nem nézte el neki, hogy a „póriasság” bűnébe esett, később pedig Arany önmentő magyarázata hatott, amely a szabadságharc allegóriájának állította be („oly küzdelemre, mely világcsoda, / Kétségb’esett kacaj lőn Nagy-Ida”). Pedig Arany bizonyos versein kívül (például Alkalmatosságra írott versek, 1856) Arisztophanész-fordításai is mutatják érdeklődését a „karneváli” költészet iránt.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A léttapasztalatok értelmezésének dilemmái bontakoznak ki Arany jellemző műfajában, a balladában is. A romantika kedvelt műfaja ez; eredete a késő középkorba nyúlik vissza – a kereszténység néphiedelmekkel keveredik benne, s műfajilag is idegen a klasszicizmustól, mert epikai, drámai és lírai elemeket ötvöz. Az Arany-balladák a bűn és bűnhődés képleteiként rögzültek a köztudatban, holott ez a séma csak alkalmat kínált Aranynak, hogy az élet rendjének megbomlását modellezze (a krízist nem is mindig vétség idézi elő); ez a tapasztalat az egyéni és közösségi tudatban a legkülönfélébb lélektani mechanizmusokat, erkölcsi, vallási, babonás képzeteket, hiedelmeket mozgósítja. Arany a balladában uralkodó végzetet mint értelemsémát műfajok szerint differenciálja; az eposzban a fátum, a tragédiában a nemezis működik. Előbbiben felsőbb erő dönti el a hős sorsát, utóbbi olyan világrendet feltételez, amelyben a tett visszaüt elkövetőjére.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A tapasztalatok különféle értelmezései előtt a ballada a rá jellemző kihagyásos szerkesztésmód és a „rejtélyes bánásmód” (Goethe kifejezése) – a sokat emlegetett „balladai homály” – révén nyit teret; ezzel egyúttal a magyar irodalomban eladdig szokatlan aktivitásra sarkallja a befogadót.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Az egyszerűbb modellben a krízis színtere az egyéni tudat, a végzet pedig nemezisként érvényesül. Ilyen a (Szendrey Júlia újraházasodása által ihletett) A honvéd özvegye (1850), amelyben az özvegy vizionálja halott férje megjelenését. A hűtlenség lelkiismeret-furdalást ébreszt az özvegyben – a balladai kifejlet azonban abból ered, hogy a látomást a menyegző éjjelén tomboló, bosszuló erőnek mutatkozó vihar váltja ki („Künn rémes éjfél átkozódik, / Fú, sír dühében a vihar”). Az özvegyet páni félelem keríti hatalmába, s ebből bontakozik ki a rettegés, hogy fiát is elveszítheti („Nehogy eljöjjek egy napon, / És elvezessem kézen fogva / Őt is oda, hol én lakom!…” – mondja a kísértet-férj). Hasonló modellt valósít meg az V. László című történeti tárgyú ballada (1853), s ide kapcsolódik A walesi bárdok is, amely allegorikus értelmezésének (a zsarnok Edward és Ferenc József, illetve a bárdok és a magyar költők azonosításának) köszönheti népszerűségét. A kései balladák közül a Híd-avatás kapcsolódik ide, amelyben a válságos élethelyzetbe kerülő szereplő tudata mozgósítja az éjféli szellemjárás és a haláltánc ősi képzeteit.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Az értelmezés lehetőségei új perspektívát kapnak, amikor az elbeszélő maga is a szereplők nézőpontjába helyezkedik. Az Ágnes asszonyban (1853) is a bűnös tett következménye – a lelkiismeret-furdalásból eredő tudatzavar – a kiindulás, az elbeszélő azonban a naiv vallási tudat szerint ítél; Ágnes nem bűne miatt őrül meg, hanem azért, mert letagadta vétkét, s így nem tud megszabadulni a bűntudattól. A történetmondó azért könyörög Isten irgalmáért – s nem kegyelméért –, mert kegyelem csak annak jár, aki megbánta bűneit.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A Hamis tanúban (1852) először távolinak tűnik a lelki üdvösségét is kockáztató Márkus története, aki hamis esküvel szerez földet falujának; az elbeszélő azonban észrevétlenül átveszi a közösség nézőpontját, s tényként számol be arról, hogy Márkus önmagára kért átka beteljesül – testét nem fogadja be sem a föld, sem az ég; az örvény, amely végül elnyeli, elátkozott hellyé válik a körösi halászok számára. A nemezis és a fátum ellentéte feloldódik: Márkusra saját hamis esküje üt vissza, de ebben a felsőbb erők hathatósan közreműködnek. Ez arra utal, hogy a nemezis szigorú ok-okozati mechanizmusát is emberi konstrukciók működtetik.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Hasonlóan mozdul el az elbeszélői nézőpont Az ünneprontók és a Tengeri-hántás című balladában is (1877).

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Az értelemsémák elbizonytalanítása a Bor vitézben (1856), a naiv közösségi tudattal való azonosulás a Vörös Rébékben (1877) teljesedik ki. A Bor vitézben a címszereplő hadba vonul, s magára hagyja menyasszonyát; miután nem tér vissza, a lányt apja máshoz akarja férjhez adni, de az elszökik, s másnap holtan találják az erdei kápolna romjai közt. A ballada középpontja az esküvői jelenet; éjfélkor a lány egybekel kísértetként visszatérő jegyesével. Az egyik olvasat szerint az esküvő a leány víziója, így a balladában a nemezis uralkodik: a leány szerelme oly erős, hogy nem tudja ép ésszel elviselni vőlegénye elvesztését. A másik olvasatban a tapasztalatin túli perspektíva uralkodik: olyan világba kerülünk, amelyben a halottak szelleme éjjelenként visszatér. Itt Bor halála fátumszerű, így az is, hogy csak a szellemvilágban egyesülhet szerelmével; a leány viszont szabadon és tiszta tudattal választja a halálon túli beteljesülést.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Az archaikus valóságtudat zavartalanul érvényesül a Vörös Rébékben. A népi képzetek azonban, a nyelv letisztult népies jellege ellenére, nem kínálnak a Toldihoz hasonló könnyű megértést. A babonás közeg olyan művészi dimenzióvá válik itt, amelyben a boszorkány a fátumot mint önállósult, a vétkekről leváló, ártó erőt összetett szimbólumként jeleníti meg.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A közösségi költészet vonzása az 1850-es években sem hagyta nyugodni Aranyt. Erdélyi már 1845-ben úgy ítélt a Zalán futása felől, hogy – nem kapcsolódván a magyar hitregei hagyományhoz – nem felel meg a nemzeti eposz kritériumainak. Arany, aki a Grimm testvérek nyomán a hősmondákat egy nép történeti emlékezetéhez kötötte, úgy látta, hogy egy ilyen eposznak a – költői alakban élő – kollektív emlékezetben kell gyökereznie, s a népmondát a modern ember számára feldolgoznia. Megkülönböztette a hitelesség történeti és mondai változatát: a költészet szempontjából eszerint nem az a perdöntő, hogy mi történt, hanem az, hogy egy közösség emlékezetében mit őriz saját múltjaként (Naiv eposzunk, 1856). Arany ezért fordult a hun történethez; tudta, hogy a történettudomány elutasítja a hun–magyar rokonságot, költőként azonban arra épített, hogy ezt a néphagyomány a 19. századig fenntartotta.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A trilógia koncepciójának hátterében a 18. századi magyar költészet egyik központi témája, a „visszavonás” (nemzeti széthúzás) áll. Ez jut kifejezésre az uralkodói testvérpár, Buda és Etele tragikus konfliktusában, s teljesedik ki Etele két fiának véres összecsapásában. A háborúskodásnak nemcsak Etele és fiai esnek áldozatul, de a hun birodalom is felmorzsolódik – az elveszett birodalmat a kései utód, Árpád szerzi vissza.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A nagy műből csak az első rész, a Buda halála készült el (1863). A két testvér konfliktusa mögött a végzet kétféle értelmezésének dilemmája húzódik. Hadúr a fátum uraként választja ki Etelét világtörténelmi küldetésre – Etele azonban nem eposzi hősként viselkedik; önhatalmúlag tesz igaságot – ez indítja el a katasztrófasorozatot. Az eposzi fátum ezzel alárendelődik a – tragikus – nemezisnek; Etele ugyan „Isten, alant földjén, […] lehetett volna; / De nagy ily kísértés, földi halandóra” – szól Hadúr, ám megnyugszik, „Hogy örök-állandó amaz erős törvény”.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A tragikus kifejlet háttere, hogy meglazul az emberi és az isteni szféra kapcsolata. A mű elején Buda isteni sugallatra hivatkozva osztja meg hatalmát öccsével, de rögtön el is bizonytalanodik, s Detre, a szász tanácsadó, aki népe szabadulását remélve feszültséget szít a két testvér közt, meggyőzi, hogy rosszul döntött. Etele eleinte látomások, álmok révén felfogja Hadúr üzeneteit, akaratossága azonban elvakítja, s már a nyilvánvaló isteni jelekből sem ért. A metafizikai bizonytalanság nyelvi alakot ölt: a szereplők retorikai példákkal kívánják önmagukat és ellenfeleiket meggyőzni – példáik és a bizonyítandó tételek között azonban nincs szükségszerű kapcsolat. Buda szerint a hatalom megosztását igazoló mérték a „folyamok partja, / Mely rohanó tettek árját visszatartja”. Etele viszont azzal érvel saját expanzív stratégiája mellett, hogy a „Hatalom mint a víz, vagy apad vagy árad”. Detre, a „cinikus rétor” a két testvér érvelésmódjához igazodva „bizonyítja”, hogy a megosztott hatalom konfliktushoz vezet (Buda érvét azzal utasítja el, hogy „Színig ugyan tartja folyamot is partja: / De ha nő egy ujjnyit, messze kicsap rajta”). Kiéleződik tehát a Toldi estéjéből ismert nyelvválság: hiányzik a közös nyelvi gyakorlat, amely megbízható jelentéseket társítana a tapasztalatokhoz – a két főszereplő bezárul saját nyelvi világába. Az eposzi jelleget tovább gyengíti a hősök jellemfejlődésének árnyalt, regényszerű rajza.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Mindezzel éles ellentétben áll a betétként elhangzó Rege a csodaszarvasról, amely a hunok és magyarok ősapjáról, Hunorról és Magyarról szól; nemcsak a két testvér közös, szakrális erőktől segített honszerzését idézi fel, de azt az egységes, naiv nyelvi világot is, amelynek széteséséről éppen a Buda halála tudósít.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Ezek a körülmények lehetetlenné tették a honfoglalási eposz folytatását. Arany kísérletei, hogy bevégezze a trilógiát, rendre meghiúsultak. Az 1850-ben megkezdett Toldi szerelmét is csak azért fejezte be 1879-ben, mert „Csak ez egy munkámmal igazán tartoztam” – tudniillik Petőfi (emléké)nek, akinek megígérte.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Az 1860-as években Arany egész költészetében hosszú elnémulás következett, amelyet csak alkalmi versek s műfordítások szakítottak meg. Ideje nagy részét szerkesztői tevékenysége foglalta le – a Szépirodalmi Figyelőnek, illetve a Koszorúnak köszönhetjük, hogy poétikai nézeteit értekező prózában is kifejtette –, 1865-től pedig az MTA titoknoki-főtitkári hivatala vonta el energiáit. Idegennek érezte magát a fővárosban, többféle betegség kínozta, leánya halála (1865) bénítólag hatott rá; a kiegyezéses rendszerrel sem tudott azonosulni. Ilyen körülmények közt végleg leszámolt a közösségi költészettel, s ihletért a „gyalog Múzsá”-hoz fordult; ez saját köznapi életkörének poétizálását jelentette. Első komoly jele ennek a Bolond Istók második éneke (1873). A mű legfőbb újdonsága a nyílt önéletrajziság; Arany életének epizódjai immár nem elbeszélői kiszólásokban, lábjegyzetekben bukkannak fel, mint az első énekben. Az élhetetlen – mert művészi ambíciókat dédelgető – Istók Arany alteregója, s a cselekmény a költő debreceni időszakát idézi. A humor mint alaphangnem megmarad, de alakot vált: szarkazmus helyett az emlékezés bensősége hatja át.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Az Őszikék lírája (1877–1882) az 1850-es évek költői válságára adott válaszként olvasható. Arany már az 1860-as évek elején kísérletet tett a költészet értelemadó képességének helyreállítására; a nagy események ihlette közösségi ódák azonban (Széchenyi emlékezete, Rendületlenül, Magányban) visszaesést jelentettek az allegorikus költői nyelv közegébe. A kései ciklusban az emlékező attitűd, a humoros önreflexió irányítja a jelentésképzést – magába olvasztva a hagyományos toposzokat, közkeletű sémákat. A lélek halhatatlanságának allegóriájaként ismert pillangó a ciklus nyitóversében mint fakó, egy nyarat megélő lepke jelenik meg, s az út porában libeg – kiváltva a lefelé tekintő, nyughelyét kereső költő együttérzését. A Sejtelem (1882) az Évek, ti még jövendő években elvetett sémát aktualizálja újra: „Életem hatvanhatodik évébe’ / Köt engemet a jó Isten kévébe, / Betakarít régi rakott csűrébe, / Vet helyemre más gabonát cserébe.”

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Az Őszikék versei rendszerint konkrét mindennapi tapasztalatból indulnak ki, s ebből bontják ki egy általános érvényű létállapot képét. Ez jellemzi a városi kisegzisztenciákat bemutató, a költő alteregóit felvonultató zsánerképeket (Tamburás öreg úr, Öreg pincér, Hirlap-áruló), a gyermekkori emlékek felidézését (Naturam furcâ expellas…, Vásárban, A tölgyek alatt), s azokat a verseket is, amelyek a kor történelmi, bölcseleti jelenségeire reflektálnak. Az orosz–török háború ihlette Plevna így kezdődik: „A Haemus ormán s a Dunánál, / Ím, óriások harca foly: / S az én múzsám – kisebb magánál – / A porba’ játszik, ott dalol.” A Honnan és hová? című vers, amely a lélek halhatatlanságát tagadó materialista nézetekkel vitatkozik, személyes számvetéssel zárul – a jövendő nemzedéknek, úgymond, „Nem is igen lesz rá gondja: / Hogy itt éltem, s a tömegben / Én is lantot pengeték”.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Az Epilogus az életrajz-sémát deformálja: háromféleképpen mondja el ugyanazt az élettörténetet. A csendes megelégedettséget sugalló képsort olyan vallomás követi, amelyben egy deformált antik toposz (Nessus vére) az önvádat teszi az élettörténet sarkalatos pontjává, végül a kalitjából kiengedett, de szárnyaszegett madár képe teljes kiszolgáltatottságot sugall. A versben az Én narratív identitása egymást kizáró élettörténetekre bomlik.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A klasszikus irodalom és a népköltészet egymástól távolinak látszó mintája abban volt közös és maradandó érvényű Arany számára, hogy mindkettő a költői megformálás és a nyelvi kifejezés végsőkig letisztult módozatait kínálta. Ennek alapján alkotta meg az „idomteljesség” fogalmát, amelyen a külső és belső forma egységét, a részek és az egész szerves és kölcsönös feltételezettségét értette. Az „idomteljesség” nemcsak összhatásukat tekintve harmonikus szövegeiben érvényesül, de a hagyományos toposzokat, értelemsémákat lebontó lírai verseiben, „deviáns” elbeszélő műveiben, sőt, még rögtönzéseiben is; verseinek esztétikai harmóniája bármiféle léttapasztalatot képes volt uralma alá vonni.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Arany a legsúlyosabb élethelyzetekben is a költészetnek e harmóniateremtő képességére hagyatkozott: „A lantot, a lantot / Szorítsd kebeledhez / Ha jő a halál; / Ujjod valamíg azt / Pengetheti: vígaszt / Bús elme talál” (Mindvégig, 1877); költészet híján az emberi élet végén nem marad más, úgymond, csak a „puszta nyomorúság” (En philosophe, 1880).

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Arany az episztémék, korstílusok, regiszterek közötti áthidalás nagy mestere volt; e képességét annak köszönhette, hogy a költészet mint kulturális kódrendszer évezredek során kikristályosodott eljárásaira hagyatkozott. Ez teszi életművét mind a konzerváló, mind a felforgató korszakok és ízlések számára aktuálissá.
  
Irodalom

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Barta J. (2003): Arany János és kortársai, I. Debrecen: Debreceni Egyetemi Kiadó

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Dávidházi P. (1992): Hunyt mesterünk. Arany János kritikusi öröksége. Budapest: Argumentum Kiadó

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Hász Fehér K. (1996): A szemlélődő elbeszélői szerepkör Arany balladáiban. Tiszatáj, 50, 10, Diákmelléklet, link

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Horváth J. (1956): A nemzeti klasszicizmus irodalmi ízlése. In: Horváth János: Tanulmányok. Budapest: Akadémiai, 272–452.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Imre L. (1988a): „Minden emberi és költői konvenció ellenében”. A Bolond Istók első éneke. In: Németh G. B. (szerk.): Forradalom után, kiegyezés előtt: A magyar polgárosodás az abszolutizmus korában. Budapest: Gondolat Kiadó, 40–57.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Imre L. (1988b): Arany János balladái. Budapest: Tankönyvkiadó

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Milbacher R. (2000): „Földben állasz mély gyököddel…”: A magyar irodalmi népiesség genezisének akkulturációs metódusa és pórias hagyományának vázlata. Budapest: Osiris Kiadó

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Milbacher R. (2009): Arany János és az emlékezet balzsama: Az Arany-hagyomány a magyar kulturális emlékezetben. Budapest: Ráció Kiadó

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Németh G. B. (szerk.) (1972): Az el nem ért bizonyosság. Elemzések Arany lírájának első szakaszából. Budapest: Akadémiai Kiadó

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Szörényi L. (1989): Epika és líra Arany életművében. In: Szörényi L.: „Multaddal valamit kezdeni”. Budapest: Magvető Kiadó, 164–207.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Vaderna G. – Szilágyi M. (2010): Az irodalom rendi intézményrendszerétől a polgári intézményekig (kb. 1830-tól kb. 1905-ig). In: Gintli T. (főszerk.): Magyar irodalom. Budapest: Akadémiai Kiadó, 429–640.
chevron_left
chevron_right
Keresés a kiadványban navigate_next
A kereséshez, kérjük, lépj be!
Könyvjelzőim navigate_next
A könyvjelzők használatához
be kell jelentkezned.
Jegyzeteim navigate_next
Jegyzetek létrehozásához
be kell jelentkezned.
    Kiemeléseim navigate_next
    Mutasd a szövegben:
    Szűrés:
    Kiemelések létrehozásához
    MeRSZ+ előfizetés szükséges.
      Útmutató elindítása
      delete
      Kivonat
      fullscreenclose
      printsave