Az univerzumból kihasított, az idegen világnak kiszolgáltatott ember védelme céljából körülhatárolt tér következő, közösségi léptékű megvalósulása a város. Ennek a védelmi „fokozatnak” ugyancsak kiemelten fontos a szimbolikus funkciója, éppen azzal, hogy a környezetétől határozottan elkülönülő struktúrát hoz létre. Bár ez a határozott elkülönülés nyilvánvaló módon nem választható el a fizikai-védelmi funkciótól, az eltérő korokban különféle fokozatú és hatékonyságú városfalak szerepétől, ami igazán figyelemre méltó ebben a megközelítésben az az a jelentős minőségi különbség, ami azzal írható le, hogy „az emberi értelem rendje érvényesül majd, és kizárja a vadont: az erdőt, az óceánt, az idegen világ kaotikus és veszélyes erőit” (
Hankiss, 2014, 138.). Nem foglakozva a továbbiakban a város archetípusait áttekintő részletekkel, hanem a városról szóló rész záró bekezdéséhez ugorva súlyos, továbbgondolást iniciáló gondolatokat találunk. Utalást arra, hogy „…mindazoknak az emberi törekvéseknek az ellenére, amelyek meg akarták védeni a városokat, az élet szent és védett területeit, az idegen világ erőit sohasem sikerült teljesen legyőzni”. Vizsgálódásunk számára a városok sorsa szempontjából nem az az egyébként kissé meglepő dolog érdekes, hogy „idegen világ” hatásainak a következményeit sorolva Hankiss ezen a helyen nem tesz különbséget a természeti erők (univerzum?) és az ember okozta katasztrófák között. A pusztulási és újjáalkotási periódusok egymást követő szekvenciáit sorolva, egyrészt azt érzékelteti, hogy az univerzum és az ember közötti viszony megoldását nyújtó „mitologikus” város meg-megújuló, de alapjában eredménytelenségre ítélt törekvés – másrészt, a mai urbanisztikai irányzatokat felvillantva egyfajta, lényegében csak a kevesek számára elérhető megoldásra utal (
Hankiss, 2014, 141.). Részletes kifejtés nélkül ugyan, de nagy biztonsággal rátapintva ezzel a jelenkori urbanisztika két jellegzetes kihívására. A horizontálisan nagy kiterjedésű földszintes kertváros az egyik irányzat, amely (térbeli és fenntarthatósági) korlátainál fogva nyilvánvalóan nem válhat általánossá; a felhőkarcolók vertikális világa a másik irányzat (a maga anyagi, technikai, fenntarthatósági, biztonsági stb. korlátaival) – valójában egyik sem alkot várost az általa használt tradicionális-mitologikus funkció tekintetében. Messze vezetne annak a gondolatnak a részletesebb végigvitele, amely a katasztrófák, pusztulási periódusok utáni megújulás kérdésével foglalkozik. Itt csupán azt a vonatkozást érdemes kiemelni, amely szorosan kapcsolódik az építészet, illetve a város mitologikus dimenziójához. Ez pedig nem más, mint az a szinte irracionális jelenség, amellyel egy-egy konkrét alkotás, hely, helyszín ismételt megújításához ragaszkodik az ember – egyénileg és közösségileg egyaránt. (Ez a jelenség napjainkban ismét és erőteljesen jelen van az építészet/műemlékvédelem/örökségvédelem elvi és gyakorlati kérdéseivel foglakozó szakmai körökben éppúgy, mint a döntéshozók, illetve helyi közösségek terveiben, ezért alább még lesz szó a történeti épületekkel kapcsolatos rekonstrukciós törekvésekről.) Az épített környezeti elemek, az épített örökség
szerepe a közösségek, társadalmak rezilienciája vonatkozásában akár úgy is tekinthető, mint sajátos igazolása mindannak, amit Hankiss Elemér állít az ember alkotta környezeti elemek tágabb, nem csupán materiális szempontból értelmezett funkciójáról (vö.
Fejérdy, 2015).