Hivatkozások
Válaszd ki a számodra megfelelő hivatkozásformátumot:
Harvard
Chicago
APA
Nemrégiben Hankiss Elemér rádiós munkásságának összegyűjtésére kaptam megbízást a Felsőbbfokú Tanulmányok Intézetétől. Mint tudjuk, Hankiss életének csak egy kis szeletét töltötte ki a rádiós munka, ám e téren is maradandót hozott létre. Sajnos a Magyar Rádióban több olyan műsort is letöröltek, amelyben Hankiss Elemér szerepelt. Szép számmal vannak azonban meglévő műsorok, melyek kiváló alapot szolgáltatnak az ő megismerésére és ötletei továbbgondolására. Azok az irodalmi összeállítások, melyek a hatvanas években keletkeztek, szinte hiánytalanul megvannak. Ezek a műsorok nagyon igényesek. Ő pontosan érzékelte, hogy az erkölcsi prédikációknál és a szájbarágós oktatásnál sokkal hatékonyabb, ha az irodalom erejével próbálja megfogni a hallgatót. Az irodalmi adaptációkban és az általa összeállított zenés-verses műsorokban remek színészek szerepelnek, s azt csak mellékesen jegyzem meg, hogy mivel az írásos anyag is rendelkezésre áll – a hangfelvétel mellett –, ezeket az összeállításokat mai színészekkel is újra fel lehet venni. Vagy különleges, rá emlékező összejöveteleken közönség előtt lejátszani például a Hipp-hopp farsang! című összeállítást, melyben a 15–16. századtól napjainkig eleveníti fel a farsangi szokásokat. Szinte az összes műsora kapcsán lehetne arról is beszélgetni, milyen ereje van a hangnak, a szónak. Csakhogy ebben, a mindent leginkább erőszakos képi fantáziával ábrázoló világban nem bíznak az egyén képi fantáziájában, holott azt már sokan bebizonyították, hogy a hang, például egy rádiójáték, sokkal inkább megmozgatja a hallgató fantáziáját, mintha mindent „készen” kap, „megképesítve”. Ezt tudta Hankiss is, azért szerkesztett ennyi igényes irodalmi összeállítást (no, meg könyvet is írt a szó erejéről). Azok a műsorok pedig, melyek kimondottan diákoknak készültek, ma is alkalmasak esztétikai képzésre, akár meghirdetett kurzusok formájában is. Az általa jegyzett, irodalomról, esztétikáról szóló vitaműsorok, vagy amelyekben riportalanyként, meghívottként szerepelt, szintén olyanok, amelyeket be lehetne vonni akár a felsőfokú képzésbe is. Bemutatható általuk, hogyan „vándorol” egy-egy téma több évszázadon át a zenében, irodalomban (például a Don Juan-jelenség, melyről ugyancsak készített műsort). Vagy hogyan változott az irodalom és a közönség viszonya a hatvanas évek óta? Hogyan lehet olvasó-zseni az ember? Megszüntethető-e a szakadék írók és olvasók között? Mit gondoljunk a giccsről, a slágerről, a ponyváról? Szóval ezek a vitaműsorok mind-mind remek alapot adnak műveltségünk csiszolására, vitaképességünk fejlesztésére, az álművészet felismerésére, múltbéli és jelen idejű irodalmi életünk megértésére, és sok tanulsággal szolgálnak. Időről időre ma is meg kellene szervezni ezeket a találkozókat nagy nyilvánosság előtt, tehát rádióban, tévében. A hatvanas években, amikor Hankiss műsorokat készített ezekről a témákról, már sok statisztikai adat került a nyilvánosság elé az irodalomszociológiai felmérésekből. Kik olvasnak, s mit falun, városban, milyenek a példányszámok. Ez volt az az időszak, amikor Aranytól Jókaiig, Gárdonyitól Mikszáthig, Mórától, Petőfitől Móriczig milliós példányszámban jelentek meg a művek. És a külföldi klasszikusok is hasonló példányszámot „produkáltak”. Hankiss egyebek közt arról elmélkedik, vajon hogyan lehet az olvasót bekapcsolni a küzdelembe az íróval és a művel. Az irodalom – mondja – mindig dialógus, mert az olvasó válaszol az írónak, ha nem is hangos szóval, hanem csak önmagában. Az olvasásnak szerinte éppúgy megvannak a maga zsenijei, mint az írásnak. Kiderül, a selejtesebb, kisebb igényű művek iránt már akkor is többen érdeklődtek. Nos, úgy gondolom, statisztikai adatok ma is vannak ezekről a jelenségekről. Az akkori tapasztalatoknak a maiakkal való összehasonlítása minden bizonnyal érdekes, hasznos és tanulságos lenne.