Dolgozatom a részt vevő megfigyelő hozzáállását tükröző jelenkortörténet próbál lenni. Saját közvetlen szakmám, a kognitív pszichológia és a jóval általánosabb kognitív tudomány sorsát próbálom bemutatni a legutóbbi nemzedék nemzetközi terepén, a végén röviden kitérve a magyar sajátosságokra. Számos alkalommal kétarcú a hozzáállásom: bemutatom a kezdeti nagy újító lelkesedést, majd áttérek a megállapodott tudomány kicsit szárazabb tényvilágára, melyben nem is vagyunk olyan gyökeresen újak és olyan visszafordíthatatlanul sikeresek.

 

 

This paper is about contemporary history of science using the attitude of a participant observer. I try to show the fate of my own domain, cognitive psychology and the much broader cognitive science over the international domain of the last generation, having some final outlook in the Hungarian scene as well. My attitude is dual. After showing the initial foundational enthusiasm I turn towards the drier factual world of established science, with less deep innovation and less irreversible success.

 

 

 

 

 

Az 1980-as évektől virágzó kognitív tudomány keletkezéséről három, részben egymást kiegészítő, részben versengő elképzelés alakult ki. A legnagyobb idői léptéket a háromfázisú felfogás veszi (Pléh–Gurova, 2013). E szerint a kognitív szemlélet már a 20. század fordulóján létrejött, éppen csak három eltérő formában, ahol a Wilhelm Wundt ihlette laboratóriumi, a Franz Brentano kezdeményezte fogalmi-filozófiai, a Gottlob Frege és Edmund Husserl elindította logikai és az Émile Durkheim kezdeményezte szociális-antropológiai gondolkodáskutatás nem vett tudomást egymásról. Ezt követné a modern kognitív kutatás posztbehaviorista korszaka két szakaszban. A három szakasz e szerint:

 

A másik két történeti szakaszolás a fenti 2. és 3. szakaszokat értelmezi. Sok résztvevő úgy tekinti, hogy a szaktudományi (például és vezető irányzatként a kognitív pszichológia) és az átfogóbb kognitív tudományi szemlélet között folytonosság van. Együtt alkotnak az 1950-es évek közepétől kezdődően egy kognitív fordulatot, majd kognitív mozgalmat. Így jeleníti meg a kognitív mozgalmat javarészt résztvevőkkel folytatott beszélgetésekre alapozva Howard Gardner (1985) nevezetes kis népszerű bevezetése, s Bernard J. Baars (1986) részletesebb interjúkötete is.

 

 

Miért olyan fontos az amerikai kognitív mozgalom története mindennek megértéséhez? Az I. világháború következményeként az Egyesült Államok anyagilag s az egyetemi kutatások szervezésében is előnybe került, s egyben elidegenedett a német tudománytól és nyelvtől, s a fasizmus következményeként a tudósvándorlás iránya is megfordult. Míg 1870 és 1910 között az amerikaiak jártak Németországba tanulni, a harmincas években a németek menekülnek Amerikába. Az akadémikus pszichológiában 1930-tól amerikai dominancia alakult ki, az angol nyelv vezető szerepével (Ben-David–Collins, 1966; Ben-David, 1971). Ez az amerikai fölény az 1960-as évekre stabilizálódott. Eközben olyan pszichológia bontakozott ki, melyet Donald Hebb az Amerikai Pszichológiai Társaság kanadai elnöke mint amerikai forradalmat jellemzett 1960-ban. „A pszichológiai forradalom lényege az volt, hogy az inger-válasz formulát komolyan, rendszeresen alkalmazták a viselkedés minden formájára, s ennek következtében a kísérleti elemzésben megnőtt a szigor. […ugyanakkor] a tanulást tették a pszichológia alapkérdésévé, mely mindmáig az maradt” (Hebb, 1960/2004, 919.).

 

A kognitív mozgalom megjelenését új, pragmatikus társadalmi igények is támogatták. Személyekben és szemléletében összekapcsolódott a katonai irányítás, és tágabban az ember-gép kapcsolatok és az egyre információfeldolgozóbbá váló munka igényeivel. Az amerikai kognitív pszichológusok szerepet kaptak a „szputnyik sokk” oktatási kezelésében, és a Johnson elnök által indított „Nagy Társadalom” oktatási reformjaiban. A büszke, új identitású kognitív pszichológusok, például Jerome Bruner (1960/1968, 1966/1972) azt ígérték, hogy az aktív megismerő ember modelljei jobb tanulást és társadalmi felzárkózást is biztosítanak.

 

 

A pszichológiában bekövetkezett kognitív szemléletváltás a pszichológiát (újra) a mentális élet tudományaként kezeli (Miller, 1962). A terminológiaváltás, a ’viselkedés’ helyett a ’lelki élet’ a kor bevezető könyvének már a címében is meglepő volt. Ez a „befelé fordulás” az említett társadalmi folyamatok mellett több szaktudományos újításból és inspirációból indult ki. Ezek egy része – a felső sorok a 2. táblázatban – a megismerés formális jellemzésének igényéből indul ki, egy részük viszont a megismerés empirikus jellemzését adó szaktudományok módszertani és tartalmi újításaiból.

 

Mindezek alapján kialakult a korai kognitív (pszichológiai) szemlélet néhány alapvető jellegzetessége, mely a megismerést a számítógéptudomány elveinek megfelelően elméleti értelemben számításnak, szimbólummanipulációnak tar­totta, és a számítástechnika, a létező komputerek inspirálta felfogás keretében tekintette az embert is. Kitüntetett szerepet játszott benne az ember és a számítógép között tételezett működési analógia, a rövid lejáratú és a hosszú távú korlátlan kapacitású tárakkal, a párhuzamos és szekvenciális feldolgozás elkülönítésével, a központi feldogozóegység (CPU) és a tudatos felismerés összekapcsolásával (Pléh, 1990, 1991, 2010).

Más megfogalmazásban ez a gépies felfogás a megismerésről szimbólumfeldolgozó gondolatmenet volt. Az emberi gondolkodást reprezentációs módon képzelte el, mint a világra vonatkoztatott leképezések rendszerét (Fodor, 1981), s a viták legfeljebb azon voltak, hogy ezek a leképezések mindig kijelentésszerűek-e vagy képiek is vannak (Kosslyn–Pomerantz, 1977).

 

 

A résztvevők (Mandler, 2002; Miller, 2003) s az interjúk alapján értelmezéseket adók (Gardner, 1985) úgy tekintették, hogy mindez megfelelt a Kuhn (1962/1984) értelmében vett tudományos forradalomnak. Maguk a résztvevők lelkesen úgy érezték, hogy egy forradalmi változás részei, egy új paradigma képviselői, egyszerre rombolók és építkezők. Ahogy egy korabeli értelmező akkor menet közben vázolta (Palermo, 1971), a pszichológia történeti paradigmamenete a tudatlélektan → behaviorizmus → kognitiv pszichológia sémának felelne meg.

 

 

Egyedül Jerome Bruner van „átfedésben”, ő, miközben a kognitív mozgalom vezéralakja, 1956-ban már 41 éves. A két, a kognitivisták számára vonzó behaviorista, a kognitív térképekkel sáfárkodó Tolman ekkor 70, a sorrendezettség belső szerveződését kiemelő Lashley pedig 66 éves. Ők már a nagypapák szimpatikus nemzedéke, nem az utált szülők világa.

 

 

Fél évszázaddal a kognitív forradalom elindulása után több érvvel is megkérdőjeleződött az átalakulás forradalmi jellege (Greenwood, 1999). Ebben az újraértékelésben három mozzanat játszik szerepet: maga a viselkedés mint elemzési keret nem tűnik el az 1960-as évekre, sokáig megmarad; az átalakulás jóval lassabb; s a „forradalmi” kognitív irány vált a konzervatív fővonallá. Az átalakulás e szerint inkább retorikai forradalom volt, s a váltás nem is annyira tartalmi, mint szociológiai. A forradalmi retorika következménye, hiszen az ifjúság mindig szeret a forradalom részese lenni. William O’Donohue, Kyle E. Ferguson and Amy E. Naugle (2003) elemzése szerint a kognitív pszichológia nem a szokásos győzelmi keretben diadalmaskodott a behaviorizmus felett. „A viselkedéses elméleteket nem cáfolták, a kognitív elméletekről nem derült ki, hogy »több az empirikus tartalmuk« […] A behaviorista paradigmáról nem derült ki, hogy »anomáliák tengerében süllyedt volna el« [ugyanakkor] volt egy világos szociológiai váltás, a tekintetben, hogy a pszichológusok meggyőződésévé vált, hogy a kognitív kutatási program ígéretesebb, mint a behaviorista. A váltás nem logikai kényszer eredménye volt, hanem […] kulcsszerepű kognitív kutatók és elméletalkotók (pl. Chomsky) meggyőző írásainak következménye. […] a bona fide tudományos forradalmaktól eltérően ez a hangsúlyváltás szociológiai jelenség – hovatartozási váltás, mely részben annak a (rendkívüli retorikai vonzerejű) kitételnek a következménye, hogy tényleg forradalom zajlik. […] a kognitív forradalomról halló diákok szeretnének a vélelmezetten »győztes« modellben képződni.” (O’Donohue et al., 2003, 85.) Hasonlóan érvel a brit szakmai társaság lapjában írt véleménycikkében Sandy Hobbs (2009) is, aki szerint egyrészt a behaviorizmus sosem volt egyeduralkodó, másrészt a kognitív témák sosem voltak teljesen kizárva a pszichológiából.

Vagyis a kognitív pszichológia diadalma lassabb volt, s a versenytársak nem tűntek el, csak a hangsúlyok változtak. Ahogy egy amerikai szakmatörténész értelmezte számos részletes trendelemzés nyomán: „Mindezt nem úgy kell értelmezni, mint ami azt sugallja, hogy a pszichológia kognitív megközelítéseivel semmi sem történt. Más dolog kérdéseket felvetni a gondolkodással kapcsolatban, s ezeket kizárni, mert nem megfigyelhetőek. Az 1960-as évektől elfogadhatóvá vált a gondolkodás mint téma. A kognitív pszichológia a modern pszichológia fontos része. Csupán sokan intuitíven és empirikusan is túlértékelték, hogy mennyire volt forradalmi vagy uralkodó a modern pszichológiában” (Spear, 2007, 378.).

 

 

A modern kognitív szemlélet sorsában szokásosan három szakaszt különítünk el:

 

Maga a cognitive science a kilencvenes évekre a közszótár részévé is vált. A Google Ngram tanúsága szerint 1994 táján megelőzte a cognitive psychology kifejezést, s ez máig is így maradt. Sorra jelentek meg a pszichológia s nyelvészet tanszékek átalakulásai Cognitive Science, majd Brain and Cognitive Science tanszékekké (az elejéről lásd Pléh–Gurova, 2013). A fentebb tárgyalt kérdések javarészt az első két szakaszra vonatkoztak. „Miközben a megismeréstudomány ártatlan rendezőelvnek, közös gondolkodásmód ígéretének állítja be magát, saját maga a különböző területek keresztbebeszélésének elősegítését szorgalmazva olyan újabb diskurzusfelületeket hoz létre, amelyek igen határozottan megkérdőjelezik, hogy itt pusztán valamiféle semleges új beszédmódról lenne szó. A kognitív szemlélet hagyományosabb kérdések új artikulációját tudja biztosítani. A megismeréstudomány nem elégszik meg azzal, hogy mindenütt felismerje a megismerést. Céljának azt tartja, hogy mindegyik részdiszciplínát emlékeztesse a másikból származó adalékokra és feladatokra, arra, hogy minden megismerésnek különböző szintű elemzési feladatai vannak. Van egy formális szintű (ahogy Marr fogalmaz, egy komputációs szintű) elemzés, ez felel meg a filozófus fogalmi elemzésének, de a nyelvész kompetenciamodelljének vagy a matematikai és logikai struktúráknak is, melyekre megismerési rendszereink irányulnak. […] Van azután egy Marr által algoritmikusnak nevezett szint, ez felel meg a kísérleti pszichológia vagy a fejlődéslélektan vagy a fajok és szervezetek szintjén gondolkodó biológia szintjének, s végül van egy implementációs szintje. A gépek világában ez a tényleges végrehajtás szintje, más területeken ez felel meg a neurofiziológiai mechanizmusoknak, a természetes szelekció zsákutcákkal teli tényleges menetének és így tovább (Pléh, 1998, 244., 248.).

A kognitív mozgalom két filozófus kritikusa – Boros János (2004) és Margitay Tihamér (2006) – a magyar közegben is megkérdőjelezték, hogy itt valóban újdonságról volt-e szó. Félnek a diszciplínák állandó burjánzásától, illetve kétlik, hogy valóban új hozzáállást hozott-e a kognitív mozgalom, meg tudja-e haladni például az ismeretelmélet hagyományos dilemmáit. Margitay felfogása a pszichológiára redukálná a kognitív tudományt, Boros pedig éppen a pszichológiát iktatná ki a megismerés vizsgálatából, akárcsak Paul Ricoeur (Changeux–Ricoeur, 2001), s pusztán a filozófia és a neurobiológia megfeleltetését keresné. Szerintem nem helytálló ez a kisajátítással vádolás, hiszen a kognitív tudomány célja nem más felváltása: az utóbbi évtizedekben inkább azt emeli ki, hogy működő és használható – például a gyakorlat felé nyitott, és az ifjúságot inspiráló – modelleket alakítson ki a megismerésről. Keretet ad, s nem hiszi, hogy ő találta meg a bölcsek kövét.

 

 

Az 1990-es években a neutrális kognitív tudomány programjának a jegyében jelent meg egyébként a Magyar Kognitív Tudományi Alapítvány (MAKOG) konferenciasorozatában, a MAKOG rendezvényein s az ELTE szemináriumain is a szakmák közti párbeszéd. A hazai kognitív mozgalomban az elvontság igénye egyszerre jelentett törekvést a saját diszciplínák elavultnak tekintett részleteitől, például a klasszikus fiziológiától, a behaviorizmustól, a klasszikus strukturalista nyelvészettől, a mérnöki informatikától való elszakadásra, akárcsak az amerikai és brit esetekben, s ugyanakkor próbálkozást új szakmaközi párbeszédekre.