Hivatkozások
Válaszd ki a számodra megfelelő hivatkozásformátumot:
Harvard
Chicago
APA
Kulcsár Szabó tanulmányának tudomány- és eszmetörténeti szemléje szerint a 20. század végére már számos nyelv- és személyiségelmélet az emberi lét ontológiai kereteként számolt a dialógussal és a dialogicitással. Mihail Bahtyin a beszédaktus-elméleteket vitte egy lépéssel tovább, amikor úgy vélekedett, hogy minden kijelentés egy magasabb szintű beszélgetés beszédaktusa; mások arra figyelmeztettek, hogy minden emberi szó egy másik lény létét feltételezi, minden kijelentés legalább két tudat közötti határhelyzetben áll. A személyiség, az én, a self is valójában már puszta konstitúciójában mindig plurális és szociális jelenség, amelynek tevékenységei dialógusokban állnak, amelyek jóval annak előtte vették kezdetüket, mielőtt verbális aktus(ok)ra kerülne sor. Ezeknek a nyelv- és személyiségelméleteknek a természetes irodalomtudományi partnere a hermeneutika. A dialogikus hermeneutikai tapasztalat alapvető belátásait Hans-Georg Gadamer Was ist Wahrheit? című írása (1957) alapján bontja ki a tanulmány: „Nincs az a kijelentés, melyet egyedül az általa feltárt tartalomra nézve meg lehetne érteni, ha a kijelentést a maga igazságában akarjuk megragadni. Motivált minden kijelentés. Minden kijelentésnek vannak olyan előfeltételei, amelyeket nem jelent ki. Egy kijelentés igazságát csak az képes valóban felmérni, aki ezeket az előfeltételeket is odagondolja. […] Nem az ítéletnek, hanem a kérdésnek van elsőbbsége a logikában, ahogyan azt a platóni dialógus és a görög logika dialektikus eredete történetileg is tanúsítja. A kérdésnek a válasszal szembeni elsőbbsége azonban azt jelenti, hogy a kijelentés lényegileg válasz. Nincs olyan kijelentés, amely ne egyfajta választ jelenítene meg. Ezért nem létezik valamely kijelentésnek olyan megértése, amely ne annak a kérdésnek a megértéséből nyerné a kijelentés egyedüli mércéjét, amelyre az válaszol.” Mindebből a magyarázat kommunikációs funkciójára nézve világos következtetések adódnak. Kulcsár Szabó Ernő hangsúlyozza, hogy tudásunkat/a tudást nem átadjuk, hanem a tudás megtörténik velünk. Nincs valamely statikus, tőlünk független tudás, amelyet csupán közvetítőként, azt érintetlenül hagyva továbbíthatnánk, hanem tudásunk a maga dialogikus nyelviségében mindig létrejön. Ebből az is következik, hogy „hermeneutikai értelmezésben a nyelv csak a beszélgetésben, a beszéd totalitásában mehet végbe”, s így „a mindig társiasságra ráutalt, hangzó élőbeszédiség a nyelv ideáltipikus formája, ahol a világot nem kijelentések rendezik érthető alakba, hanem mindaz, amit világnak nevezünk, egyáltalán csak a beszélgetésben mutatkozik meg előttünk”. A szövegekről való tudásunk is ilyen: „…az irodalomtudományban bizonyosan terméketlen minden olyan igyekezet, amely a konstatív és a performatív beszédcselekmények elkülönítésére irányul”. A jelentés „a közlés eredeti formában felderíthetetlen igényét megszólaltatja, és a maga potencialitásából parciálisan valóra váltja”. Az esztétikai tapasztalat értelmezését sem alapozhatja meg a valóságos és az esztétikai lét vagy a valódi és az imaginárius világ elválasztottsága, a mű nem szigetelhető el mindössze a tetszés tárgyaként a közlés funkció- és hatásösszefüggéséből. Ennek az esztétikai megkülönböztetésnek az útja nem vezethetne másfelé, csakis arra, hogy az irodalom voltaképpeni történetiségét kivezessék az irodalmiságból, és más történetek illusztrációjává fokozzák le. Németh G. Béla, Barta János, Király István emlékezetes, iskolateremtő hatású tanulmányai szolgáltatnak példákat arra, amikor a mozdulatlan hagyomány autoritásának ideológiája helyett a konstitutív történés „felforgató” egyedisége érvényesült az irodalomtudományban. Az ilyen „műértelmezések a maguk történeti pontszerűségében is érvényesebb irodalomtörténetet írnak, mint a korszak- és folyamatrajzban megalapozott irodalomtörténeti kézikönyvek”, amelyek gyakran mindössze a művet övező körülmények és események krónikásai.