Gyakran hallani ugyanis azt a nézetet, hogy „X. Y. csak azért nem korrupt, mert nincs rá módja és lehetősége”. Valójában semmi sem bizonyítja, hogy az emberekben ellenállhatatlan vágy élne arra, hogy részt vegyenek korrupt kapcsolatokban. A tények inkább azt mutatják, hogy bizonyos emberek bizonyos körülmények között válnak hajlamossá arra, hogy másokat korrumpáljanak. Számos pszichológiai adottság – személyiségjegy, érzelemszabályozás, motiváció – egyidejű birtoklása szükséges ahhoz, hogy valaki úgy érezze, hogy nem szabad elszalasztania a kínálkozó alkalmat.

A korrupció és a személyiség összefüggésére vonatkozó adatok egy része a különböző társadalmak összehasonlító elemzéséből ered (Zaloznaya, 2014). A Transparency International és más szervezetek minden évben meghatározott kritériumok alapján megbecsülik a korrupció gyakoriságát és intenzitását az egyes országokban, és ez alapján egy listát állítanak össze. Ehhez kapcsolódtak azok a kutatók, akik az egyes országokból származó mintákon (amelyek általában 100 és 1000 közötti egyént foglalnak magukban) különböző pszichológiai teszteket és kérdőíveket vesznek fel. Az egyik legismertebb ezek közül az ún. Big Five típusú személyiségteszt, amely a személyiség öt fő faktorát és ezek összetevőit méri (lásd 1. táblázat). Az egyik vizsgálatból – amely 54 társadalmat ölelt fel – az derült ki, hogy azokban az országokban mérik a legmagasabb korrupciót, amelyek tagjaira átlagban alacsony extraverzió és magas neuroticizmus (érzelmi labilitás) jellemző (Connelly–Ones, 2008). Ez feltehetőleg azzal magyarázható, hogy az extravertált emberek – aki többnyire társaságkedvelők, dominánsak, aktívak – másoknál hajlamosabbak arra, hogy észrevegyék és jelentsék a korrupció általuk tapasztalt vagy hallott jelenségeit. De az oksági összefüggés a másik irányban is működhet: a korrupció arra késztethet embereket, hogy visszahúzódók, introvertáltak legyenek, annak érdekében, hogy elkerüljék a lehetséges összetűzéseket és támadásokat. Elképzelhető, hogy az emberek által tapasztalt mindennapi korrupció a felelős a neuroticizmus magas fokáért is: a frusztrációért, a kiegyensúlyozatlanságért és a szorongásért.

Egy másik kultúraközi vizsgálat azt mutatta, hogy az egyes országokban mért korrupció mértéke leginkább a hatalmi megosztástól függ (Husted, 1999). Nagyobb mértékű korrupciót regisztráltak azokban az országokban, ahol a társadalom erős hierarchiát mutat, és egyenlőtlen gazdasági feltételek érvényesülnek. Valószínűleg azért, mert ezekben az országokban fontosnak tartják a hatalomhoz való lojalitást és alkalmazkodást, ami azzal járhat, hogy az emberek többsége nem meri megkérdőjelezni a korrupt gyakorlatokat. A magas IQ-értékek viszont a korrupció ellen hatnak: azt találták, hogy a magas átlagos intelligenciaértéket mutató társadalmakban (populációkban) relatíve kevesebb korrupt esemény fordul elő azokhoz a társadalmakhoz képest, ahol az átlagos IQ-értékek alacsonyabbak (Potrafke, 2012). A szerző szerint azért, mert a magas IQ összefügg a nyitott, független és tágabb perspektívájú gondolkodással, ami elősegíti a hosszú távú együttműködést. Ha az egyéni IQ befolyásolja a gazdasági és politikai döntéseket, akkor elképzelhető, hogy a magas intelligencia valóban gátló hatást gyakorol a korrupcióra. Nagy kérdés, hogy ez a népesség szintjén kimutatott összefüggés igaz-e a személyek közötti viszonylatokra.

A korrupció egyik közvetítő változója a deviáns munkavégzés, amely olyan viselkedésformákat foglal magában, amelyek károsak a szervezetekre vagy az egyes személyekre nézve. Magában foglalja az olyan nyílt cselekvéseket, mint az erőszak vagy a lopás, de kevésbé nyilvános magatartásokat is tartalmaz, amilyen például a vállalati szabályok megszegése. Az ezen a területen alkalmazott tesztek többsége egyrészt a teljesítményt – még inkább annak hiányát – méri („Igyekeztem elfoglaltnak tűnni, miközben nem csináltam semmit”), másrészt a munkatársakkal szembeni kártékony magatartást vizsgálja („Leszóltam más munkáját”; „Viccet csináltam más személyes problémájából”; „Megtagadtam az együttműködést a kollégámmal”) (Fox et al., 2001).

Sokan a korrupciót is a deviáns munkavégzéshez sorolják, amennyiben gátolja a vállalat vagy intézmény normális működését, sérti az alkalmazottak érdekeit, és csökkenti a munka eredményességét és hatékonyságát. Több vizsgálatban azt találták, hogy a deviáns munkavégzés szorosan kapcsolódik az alacsony fokú lelkiismeretesség és barátságosság személyiségfaktorokhoz (lásd 1. táblázat). Az előbbi inkább az intézmények elleni romboló viselkedéssel, az utóbbi viszont inkább az egyénekre irányuló negatív cselekedetekkel áll kapcsolatban (Salgado, 2003; Berry et al., 2007). Egy másik vizsgálat azt mutatta ki, hogy a munkahelyi deviancia erősen korrelál a jutalomkereső magatartással és a versengéssel, vagyis az egyénnek arra való törekvésével, hogy másoknál többre vigye (Diefendorff–Mehta, 2007).

Ami az eddigi vizsgálati eredmények közös metszéspontját képezi, az a korrupcióban részt vevő személyekhez köthető alacsony fokú lelkiismeretesség. A lelkiismeretesség pedig szorosan kapcsolódik a morális érzékhez és az erkölcsi tudatossághoz. Több kutatás azt mutatja, hogy a gyenge erkölcsi azonosságtudat (morális identitás) az egyik legfontosabb tényező abban, hogy valaki visszaéljen a hatalmával, és korrupt kapcsolatot kezdeményezzen (Darley, 2005; DeCelles et al., 2012). A morális identitás pszichológiai értelemben azt jelenti, hogy az egyén milyen mértékben képes az erkölcsi elveket és normákat a saját magáról alkotott kép szerves részévé tenni. Olyan belsővé tett értékek rendszeréről van szó, amely meghatározza mindennapjaink döntéseit, és befolyásolja saját magunk és mások szükségleteinek és törekvéseinek a megértését. Az egyik kísérletben a morális identitáson kívül mérték a hatalom szubjektív átélésének fokát, vagyis azt, hogy valaki milyen mértékben, intenzitással és gyakorisággal érez hatalmat mások fölött a mindennapi életében (DeCelles et al., 2012). Ugyancsak mérték az önérdek-érvényesítés szintjét, mégpedig különböző módszerekkel: egy kísérleti játék (diktátorjáték) során, ahol pénzt lehetett szerezni (pontosabban megtartani) mások rovására, és a munkahelyi devianciák számbavételével, ahol a munkaadókat károsították meg („Hazudtam arról, hogy mikor hagyom el a munkahelyem és mikor tartok szünetet”). A szerzők az önérdek-érvényesítést a korrupció egyik szükséges pszichológiai feltételének, alapjának tekintették.

Meglepő módon azt találták, hogy a hatalomérzés ellentmondásos viszonyban van az önérdek-érvényesítéssel: hol gyengíti, hol erősíti azt. Negatív volt kettőjük kapcsolata abban az esetben, amikor az egyén erős erkölcsi identitással rendelkezett, de pozitív összefüggést találtak abban az esetben, ha a kísérleti személyek morális identitása erős volt. Ez azt jelenti, hogy amikor szilárd erkölcsi érzékkel rendelkező emberek kerülnek hatalomra, többnyire jó tetteket hajtanak végre, míg az alacsony vagy labilis erkölcsi értékekkel rendelkező személyek hatalmi pozícióban rossz dolgokat cselekszenek. A korrupció szempontjából az a lényeg, hogy azok az emberek, akik alacsony morális identitással rendelkeznek – másoknál kevésbé vannak tisztában tetteik erkölcsi súlyával és következményével – azok kifejezetten hajlamosak érdekeik önző érvényesítésére. Másrészt viszont a morálisan tudatos emberek sokkal inkább ellenállnak a korrupció kísértésének.

Többen azt állítják, hogy a narcisztikus személyek különösen hajlamosak korrupciós ügyeletekben részt venni (Levine, 2005). Elsősorban korrupt szervezetek vezetőiként, akik úgy képzelik, hogy a korrupciót szabadon működtethetik a rendszerben, hiszen meg vannak róla győződve, hogy ezzel nem csupán hatalmukat növelik, hanem hasznot is hajtanak. Hivatalnokokat vásárolnak meg, bírósági pereket „rendelnek meg”, monopóliumbarát szabályozásokat hoznak létre. Számukra látszat és valóság élesen szemben áll egymással. Magukat olyan embereknek képzelik, akik magas erkölcsi érzékkel állnak a társadalom fölött. Az önnön nagyszerűségük képzetében élő emberek számára nem léteznek erkölcsi korlátok, ragadozó természetüket akadály nélkül érvényesíthetik.

A nárcizmus mellett szót kell ejtenünk a machiavellizmusról mint személyiségjegyről és viselkedési stratégiáról. Mindkettő az ún. sötét triád tagja (a harmadik a pszichopátia), amely az emberi természet „sötét”, gonosz oldalát mutatja be. A machiavellisták arról nevezetesek, hogy gátlástalanul és az empátia legkisebb jele nélkül manipulálják társaikat, akiket eszközként használnak fel saját céljaik elérése érdekében (Jones–Paulhus, 2009). Nagyfokú cinizmus jellemző rájuk: meg vannak arról győződve, hogy a világon mindenki alapvetően rosszindulatú, és nem akarnak mást, mint a többieket megtéveszteni és megkárosítani. Ezért a machiavellista úgy gondolja, hogy tulajdonképpen nem tesz mást, mint hogy hazugságaival és félrevezetéseivel megelőzi a többieket, akik máskülönben ugyanezt tennék. Racionálisan gondolkodnak: érzelmileg fűtött helyzetekben is hideg fejjel cselekszenek, nem veszik át a többi jelenlévő érzelmi hőfokát, és ez az emocionális hidegség megint csak hozzájárul ahhoz, hogy eredményesen tudjanak manipulálni másokat (Szijjártó–Bereczkei, 2015).

A machiavellista veszélyessége a korrupció vonatkozásában leginkább abban van, hogy kaméleon természetűek: állandóan új és új taktikákhoz folyamodnak, ami megnehezíti a leleplezésüket (Jonason–Webster, 2012). Ha kell sármosak, ha kell erőszakosak, ha kell bűntudatot generálnak másokban. Rugalmas stratégákként működnek, ami a hozzájuk diagnosztikailag közel álló pszichopatákra egyáltalán nem jellemző. Jól és gyorsan alkalmazkodnak a változó társas környezetekhez, felmérik a manipuláció költségeit (például a leleplezés kockázatát), és maximális hasznot igyekeznek kihozni az adott szituációból (Bereczkei, 2015; Bereczkei–Czibor, 2014). Állandóan monitorozzák környezetük tagjait, várva a kedvező alkalmat, és ha kell önzetlenséget, sőt nagylelkűséget színlelnek, hogy ne veszítsék el társaik rokonszenvét (Bereczkei et al., 2010). Nincsenek megfelelő adatok arra nézve, hogy a machiavellisták milyen arányban vesznek részt korrupt cselekményekben. Az azonban valószínű – és a jövő kutatásai ezt megerősíthetik –, hogy a machiavellizmus a korrupció egyik pszichológiai motívumaként működik.

Egy nemrégen végzett vizsgálatban a hatalom és a korrupció lehetséges kapcsolatát vették szemügyre (Bendahan et al,, 2015). A résztvevők diktátorjátékot játszottak, aminek az a lényege, hogy az egyik játékosnak dönteni kell arról, hogy a birtokában lévő pénzösszegből mennyit ad át a partnernek. A játékot különböző feltételek között játszották. A kísérleti személyekkel közölték, hogy ők játsszák a főnök szerepét, aki a pénzt elosztja, és 1, 2 vagy 3 beosztottal mint lehetséges partnerrel rendelkezik. Ezenkívül azt is elmondták nekik, hogy hányféle lehetőség van arra vonatkozóan, hogy milyen arányban osszák el a pénzt. A lehetőségek a szélsőségesen antiszociális tranzakciótól (az összeg mindössze egy tizedét vagy egy huszadát adják át a másik játékosnak) a kifejezetten proszociális döntésekig (a pénz nagyobb része a partnerhez kerül) húzódtak. Azok a „főnökök” birtokolták a legnagyobb hatalmat, akik a legtöbb beosztottal és a legszélesebb választási lehetőségekkel rendelkeztek.

Kiderült, hogy pont ezek a nagyhatalmú játékosok voltak azok, akik a leginkább megkárosították a többieket, noha lehetett volna más választásuk is. Ők mégis leggyakrabban az antiszociális elosztást gyakorolták, azaz a lehető legkevesebb összeget juttatták a beosztottaknak, és ezzel nemcsak őket károsították meg, hanem az egész csoportot. A szerzők szerint ez egyet jelent azzal, hogy korrupt módon viselkedtek, hiszen a korrupció lényege az, hogy egyesek visszaélnek a hatalmukkal és befolyásukkal saját egyéni haszonszerzésük érdekében, és ez szembemegy az általános erkölcsi normákkal. A legnagyobb hatalommal (pénzzel és beosztottakkal) rendelkező személyek kihasználták az aszimmetrikus helyzetből fakadó lehetőségeiket, és annyi pénzt halmoztak fel, amennyi csak módjukban állt.

Azt mondhatjuk tehát – visszatérve a kiindulási pontunkhoz –, hogy mind az egyéni döntések, mind pedig a szituáció sajátosságai, feltételei felelősek lehetnek a korrupció kialakulásáért. De egy fontos szempontot mindeddig nem vettünk figyelembe. Feltételezhetjük, hogy a legtöbb ember – talán a szélsőséges machiavellisták és pszichopaták kivételével – több-kevesebb bűntudatot érez az általa kezdeményezett vagy végrehajtott korrupt cselekedetet követően. Ez valószínűleg igaz lehet, mégis nagyon sok híradás számol be arról, hogy egyes, hatalmon lévő emberek, munkahelyi vezetők, szervezetek vagy politikai pártok képviselői hosszú évekig, ismételten részt vesznek korrupcióban. Ennek egyik oka a racionalizálás lehet: a korrupt vezetők nem tekintik magukat korruptnak, és nem gondolják, hogy bárkit megkárosítottak (Anand et al., 2005). A racionalizálás egyik formája, hogy szerintük nem terheli őket felelősség a tettükért, hiszen nem volt más választásuk („Mit tehettem volna? Meg volt kötve a kezem”). Egy másik taktika a károkozás tagadása, mondván, hogy valójában senkit nem ért kár, így nem beszélhetünk korrupcióról („Mindenki jól járt. Különben is, lehetett volna rosszabb”). További lehetőség, hogy a korrupt személy az áldozatot vádolja, és azt állítja, hogy az áldozat megérdemelte a sorsát („Maga választotta, megérdemelte, amit kapott”). Az is előfordul, hogy a korrupt ember állandóan összehasonlítja magát másokkal, és úgy véli, hogy ez felmenti őt a korrupció vádja alól („Nincs jogod, hogy kritizálj. A többiek sokkal rosszabbak nálam”).

Viszonylag kevesen tanulmányozták a másik oldalt: a korrupció az erkölcstelen versengés mellett éppenséggel az együttműködés területe is, hiszen a korrumpáló és a korrumpált között egy sajátos kooperáció, mondhatni bizalmi kapcsolat alakul ki. Közös cél elérése érdekében fognak össze. A korrupciót igazán az együttműködés teszi sikeressé, hiszen ez az, ami lehetőséget ad az erőforrások megszerzésére és újraelosztására. Ráadásul ez az együttműködés nem egyszerűen valamifajta cinkos összekacsintás vagy az érdekek látszat összebékítése. Bármilyen furcsán hangzik, a korrupció egyik legfontosabb pszichológiai aspektusa az egymás iránti bizalom (Ostrom–Walker, 2003). A korrumpáló ugyanis végső soron semmivel sem kényszerítheti a korrumpáltat a viszonzásra. Miután a megvesztegetés a közösségi normák megkerülésével – lényegében persze azokkal szemben – jön létre, ezért a társadalmi szankciók nem vonatkoznak rá, legfeljebb csak a „tolvajbecsület”. Ennek megfelelően a korrumpáló sokat kockáztat, hiszen a korrumpált esetleg elfogadja a szolgáltatást, de a saját belátásán múlik, hogy viszonozza-e. Ráadásul a korrumpálás (például kenőpénz fizetése) és az ellenszolgáltatás között sokszor hosszabb idő is eltelhet, ami különösen törékennyé teheti a kapcsolatot (Jancsics, 2014). Ezért a korrupció sokszor a felek közötti feltétlen bizalom alapján működik.

Meggyőzően támasztja ezt alá a következő kísérlet (Hildreth et al., 2016), amely azt vizsgálta, hogy milyen körülmények között hajlamosak csalni a résztvevők. Egy problémamegoldásban vettek részt, ahol pontokat lehetett gyűjteni, majd beváltani pénzre. A dolog érdekessége, hogy a megoldásokat maguk a kísérleti személyek diktálták be a kísérletvezetőnek, ami lehetőségeket adott nekik a csalásra, azaz arra, hogy túlértékeljék a teljesítményüket. A résztvevők néhány fős csoportban játszottak, és maga a csoport nyert vagy vesztett. A kísérlet vezetői még egy változót bevontak: a lojalitást, azaz a csoporthoz való tartozást és hűséget. Úgy igyekeztek ezt erősíteni, hogy a kísérletet megelőzően 10 percig arról beszéltek, hogy milyen fontos a csoport, milyen kötelességei vannak az embernek csoporttársai iránt stb. (A kontrollcsoportban neutrális témákról folyt a beszélgetés.)

A résztvevőket először egy nagy egyetem hallgatóiból válogatták véletlenszerűen. Kiderült, hogy azok a résztvevők, akiket előzetesen a csoporthűségre hangoltak, kevesebbet csaltak, mint mások. A következő lépésben a résztvevőket az egyetem egy kisebb területéről (például valamelyik tanszékről) toborozták, így jól ismerték egymást. Itt az előbbivel fordított eredményt kaptak: a saját csoportjukhoz nagyobb lojalitással rendelkező játékosok többet csaltak, mint az alacsonyabb kötődésűek. Az ismerősök, barátok körében valószínűleg nagyobb biztonságban érezhették magukat, és többször mondtak be hamis eredményt, aminek végső soron a csoportjuk látta hasznát. Mindez megerősíti a korábban mondottakat: a bizalmi környezet megerősíti azt a szándékot, hogy valaki saját maga és bizalmasai számára többletforrásokat nyerjen a társadalom más csoportjaival szemben.

Miután a korrupcióban részt vevő személyek többnyire nagy kockázatot vállalnak, a kapcsolat pszichológiai alapját képező megbízhatóságot és együttműködési készséget a feleknek deklarálni kell. Egyértelművé kell tenni, hogy készek az áldozatvállalásra, és bíznak a viszontszolgáltatásban. Ezért van az, hogy a korrupciós kapcsolatokban nagy szerep jut egymás kölcsönös megajándékozásának és lekötelezésének – túl az „üzleti” tranzakción (Jancsics, 2014; Theobald, 1990). Ez a baráti szándék és a belőle fakadó pszichológiai jutalom (öröm, megelégedettség) a kapcsolat megerősítését szolgálja. Ennek több előnyös funkciója lehet a résztvevők számára. Egyrészt csökkentheti azokat a kellemetlen érzéseket, amelyek a korrupció nyilvánvalóan közösségellenes jellegéből fakadnak. Másrészt megteremtheti azt a lehetőséget, hogy a résztvevők feloldják a bennük keletkezett kognitív disszonanciát – a korrupció számukra haszonnal jár, ugyanakkor normasértő –, és erkölcsösnek vagy legalábbis legálisnak tekinthessék az interakciót (Tóth, 2003). A korrupció elérheti azt a szintet, ahol egy stabil alrendszert képez a társadalmon belül. Sajátos belső normarendszert képvisel, amelyet – ha a társadalmi kontroll nem elég hatékony – nem kell ütköztetni a többségi elvárásokkal.

Ilyen körülmények között a leleplezés korántsem egyszerű. A korrupciós kapcsolat megakadályozása ráadásul költségekkel jár, és nem világos – vagy nem egyértelműen bejósolható – a leleplezésből származó haszon. Sokszor a korrupció megakadályozása nagyobb költséget jelent az egyén számára, mint az a lelki teher, ami abból fakad, hogy szemet huny a normaszegés fölött (Darley, 2005). A korrupcióban érdekelt társadalmi erők ugyanis retorziót alkalmazhatnak, sőt az is lehetséges, hogy a média közbenjárásával megnyerik a társadalmi „közakaratot”, és a leleplező könnyen a támadások kereszttüzébe kerülhet.

Ebből fakadóan az egyéni akciók általában nem vezetnek – nem vezethetnek – sikerre. Az egyén ugyanis általában nem rendelkezik a korrupciós folyamatok teljes megértéséhez szükséges információkkal. Másrészt, számára a leleplezéssel járó egyéni költségek általában sokkal fontosabbak, mint az a kár, amelyet a korrupció a társadalomnak okoz (Tóth, 2003). A modern (ipari) társadalmakban, ahol a normaszegő magatartás sokszor felismerhetetlen a mindennapokban, a nyilvánosság intézményei szükségesek ahhoz, hogy a korrupcióval sikeresen fel lehessen venni a harcot. Az átláthatóság segíthet megértetni, hogy hosszú távon minden egyes ember kárvallottjává válhat a korrupciónak. Ebben a folyamatban szükség van arra, hogy az emberek számára világossá váljon, hogy saját közösségüket – nem pedig általánosságban a „társadalmat” – védik a jogtalan és törvénytelen összefonódásoktól.

A saját közösséggel való azonosulás ugyanis azzal jár, hogy hajlandó vagyok jutalmazni és büntetni a hozzám közel állók érdekében. Egyik kísérletünkben a résztvevők közjavak-játékot játszottak, amelynek során a csoport közös számlájára utalhattak át tetszőleges pénzösszeget. Amikor lehetővé tettük a büntetést, az emberek éltek a szankció lehetőségével, és megbüntették azokat – azaz pénzt vontak le azoknak az egyéni számlájáról –, akik túl keveset adtak a közösbe. Tették ezt annak ellenére, hogy a büntetés maga is költséges volt, aminek eredményeként a játék végén kevesebb magánvagyonnal rendelkeztek, mintha nem büntettek volna. A csoport érdekében hajlandónak mutatkoztak azoknak az embereknek a „kiközösítésére”, akik a többiek nyakán élősködtek (Paál–Bereczkei, 2015).

Egy másik eszköz a korrupció féken tartására az lehet, ha sikerül elejét venni a korrupciós struktúrák kiépülésének. Egy ilyen lehetőséget mutat be az a játékelméleti kísérlet, ahol két személy játszik egymással, egy ún. ultimátum típusú játékban (Abbink, 2004). A kísérlet instrukciói szerint egyikük egy cég képviselője, a másik egy közhivatalban dolgozik. A cég alkalmazottja bizonyos összeggel megpróbálja lefizetni a hivatalnokot. Ha a hivatalnok nem fogadja el a pénzt, senki nem kap semmit. Ha elfogadja, akkor az összeg levonásra kerül a cég számlájáról, és különböző kalkulációkat követően – amelyben szimulálják többek között a lebukás kockázatát – a játékosok osztoznak rajta. Az elnyert (valódi) pénzt a játékosok megtarthatják és hazavihetik. A kísérlet egyik legfontosabb következménye az volt, hogy lényegesen csökkent a kenőpénz felajánlásának valószínűsége akkor, amikor a „hivatalnokokat” cserélgették a játék során, mint amikor a cég ugyanazzal a hivatalnokkal állt kapcsolatban. Ez újra csak aláhúzza a személyes ismeretség és bizalom kérdését a korrupció során. Azt sugallja továbbá, hogy az üzleti, közéleti és hivatali szereplőket időnként rotációnak kell alávetni (mint ahogy egyes esetekben ez is történik), hogy csökkenjen a megvesztegetés megtérülésével kapcsolatos elvárás. Egy másik vizsgálat – amelyben bonyolult forgatókönyvek alapján próbálták modellezni a korrupció dinamikáját és a benne részt vevők viselkedését –, azt mutatta ki, hogy a megválasztott vezetők sokkal inkább motiváltak a korrupció leleplezésében, mint azok, akiket kineveztek (Azfar–Nelson, 2007). Ugyancsak a korrupció visszaszorításának irányába hatott a hivatalnokok béremelése és a korrupcióból nyert haszon elrejtésének megnehezítése.

Noha a korrupciós „játszmákat” nehéz kísérleti úton modellezni, a fent említett kutatási eredmények segíthetnek a korrupció elleni küzdelemben. Ehhez ismerni kell a résztvevők pszichológiai indítékait, lehetséges taktikai húzásait és a leleplezés körülményeit. De ez még mindig nem elég: mindenhol a világon társadalmi és politikai akarat és elszántság kell a korrupció felszámolásához.