Sajátos, de az előzmények nyomán könnyen értelmezhető ténye költészettörténetünknek, hogy 60-as évek végén akár olyan, idegen nyelvekből átvett hatások is forrásai lehettek a poétikai megújulásnak, amelyek eredeti nyugat-európai kontextusukban a klasszikus modern nyelvi hagyományok továbbírhatóságát bizonyították. Oravecz Imre esetében ilyen forrással szolgált Paul Celan költészete, akinek egyik első magyarországi fordítója volt. Celan-fordításaival hozzávetőleg egy időben keletkezett Héj (1972) című bemutatkozó kötetének anyaga. Celan költészetének azon rétegével kapcsolatban, amely Oraveczre leginkább hatott, megjegyezhető, hogy ahol a vers minden egyes eleme metaforaként működik, ott értelmetlenné válik a metaforáról alakzatként beszélni. Oravecz azonban Nemes Nagy és Pilinszky felől közelítette meg a metaforikusság problémáját, és bár erőteljesen diszkordáns, azaz széttartó értelmi egységeket épített fel, azok alapelemei mégis gyakran metaforikus azonosítások (pl. „felnyitok egy kagylót: / a szemed”, „fény a tengeren / csendes őszi rét”). A hermetikus költészetek természete szerint a Héj lírájában is nagy szerep hárul a nyelv önreflexiójára, amelynek középpontjában a látás, a test és a szó kapcsolata, vagyis az anyagszerűségében és nyelviségében egyszerre meghatározott tudati percepció természete áll. Feltűnő sajátsága Oravecz korai lírájának, hogy lemond mindenféle metafizikus lényegszerűség feltételezéséről, a magként, középként felfogható lényeg helye költészetében üres: „Nézés / egyenes szögben / lombosodik // egy út // tüskék gallyak sűrűjébe visz // a test kiürült / járás egy helyben / egy ismeretlen szó kifordított héja”. A Héj egyszerre tanúskodik a metafizikus szemléletek felbomlásáról, ami Oravecz költészetét határozottan megkülönbözteti Tandori Dezső lírájától, ugyanakkor a forrásul szolgáló késő modern költészetek kimeríthetőségéről is.