Az általunk vizsgált jelenség dokumentálása hagyományosan két számviteli rendszer – a kontinentális és az angolszász – segítségével történik. A kontinentális rendszer arra a hibás elképzelésre épít, hogy a szabálytalan letéti ügylet a letevő (azaz a bank betétese) számára egy valódi betéti szerződést feltételez, míg az a bankár szempontjából kifejezetten egy kölcsön mutuum szerződése. Ebben az esetben X Úr látra szóló betétet köt A Bankkal 1 000 000 pénzegység értékben, de A Bank a betét összegét nem letétként kezeli, hanem kölcsön formájában szabadon használja – teszi mindezt azzal a megfontolással, hogy a „betétes” nem lehet tudatában az általa letétbe helyezett pénz mögöttes felhasználásáról, ráadásul a bank háttértevékenysége a letevő üzleti érdekeit amúgy sem érintené. Mindemellett, amíg a bank a betétek egy töredékét biztonsági tartalék gyanánt magánál tartja, addig bizton számolhat azzal, hogy a betétesek pénzkivonási igényeit maradéktalanul teljesíteni tudja majd. A bank ilyetén számításai különösen megalapozottnak tűnnek, főleg, ha arra gondolunk, hogy szokásos körülmények között meglehetősen valószínűtlen, hogy az ügyfelek lehívási igénye nagyobb összegre rúgna, mint a bank által fenntartott marginális tartalékráta. Az évek tapasztalata, valamint a bankok letéteményesi működésébe vetett nagy múltú bizalom érvényt szerzett annak a feltételezésnek, hogy a fent előadott események előfordulásának valószínűsége a nullához konvergál. Hozzájárul ehhez az a tény is természetesen, hogy a pénzkivéteket újabb és újabb betétekkel pótolják.