A Szépiacsontok valódi nyitánya, a montaléi ars poetica megfogalmazása. Minden, ami előzetesen még csak homályos utalásként van jelen, ebben a versben konkretizálódik. Az első alkotás vázlatszerűen felvezetett költői képei (kert, fal, háló) átalakulnak a T. S. Eliot munkásságában is feltűnő tárgyi megfelelőkké, így a menekülés útját már konkrét jelenségeken keresztül fejti ki Montale. Elválasztja magát a nagy szavakat használó „koszorús költőktől”, és a magasztos hangvétel helyett egy egyszerűbb, emberközelibb líra felé fordul, ugyanakkor leírásai alaposan kidolgozottak, és leginkább az apró részletekre koncentrálnak. Mélyrehatóan ábrázolja a ligúr táj számára fontos jellegzetességeit, miközben a menedéket nyújtó kertben és a citromok üdítő sárga színében találja meg azt a csodát (igazságot), amelyet csak a háló elszakított csomóján vagy egy meglazult láncszemen keresztül érhet el.

 

 

Édes nyugtalanság: A kötet egy alappillére ez a vers és a benne jelen lévő citromillat, amelynek frissessége körbelengi a mozdulatlan levegőt, de ezt az illatot nem valami földöntúli jelenségként festi le a lírai én, hanem a földhöz, vagyis a valósághoz kapcsolja (a külvilágtól való függetlenség tehát nem abszolút, mivel folyamatosan reflektál az élet fájdalmas valóságára). Ez a menedéket jelentő illat a beszélő interpretációja szerint nem tud és talán nem is akar elszakadni az igazi világtól, ezt pedig a magyar fordításnak is tükröznie kell. A lírai én megnyugvása pont abban rejlik, hogy az olykor kegyetlen külvilágban is fellelhetők olyan apró, pillanatnyi menedékül szolgáló csodák, mint például a citromok illata és színe, így a kert és a benne található sárga gyümölcsök a menedéken túl a fájdalmas szürkeséget megtörő reményt is szimbolizálják. Ezt a reménnyel gazdagodott jelentést támasztja alá az „édes nyugtalanság” kifejezés is. A nyugtalanság szó paradoxonként hat a szinte teljes harmóniát árasztó kertben. Montale a dolcezza inquieta kifejezést használja, ami szó szerint fordítva nyugtalan édesség lenne (Kardos Tibor is így fordította), de véleményem szerint a szófajok felcserélése közelebb visz az eredeti mondanivalóhoz. Franyó Zoltán erdélyi magyar műfordító ezt a gondolatot így fordította: „és lelkedbe bizsergető vágyakat permetez”. A műfordítás műfaja természetesen lényegesen nagyobb szabadságot ad a műfordítónak, a „bizsergető vágyak” kifejezés ugyanakkor talán más hangnemet kölcsönöz a versnek, ez pedig tartalmi oldalról vizsgálva sem feltétlenül szerencsés. A műfordítás is a nyugtalanságnak inkább a pozitív oldalát akarja megragadni, ami közelebb áll az izgatottsághoz, mint a zaklatottsághoz, ám mégis más útra terelheti az olvasót. A citromok illata a kertben olyan érzést vált ki a beszélőből, mint a reményekkel teli várakozás valamire, ami számára fontos, ugyanakkor némi feszültséget is hordoz magában. Montale szóválasztásai – pusztán az olasz nyelv eszköztárából táplálkozva – olyan értelmeket hordoznak magukban, amelyek rétegeit véleményem szerint csakis a pontos, tartalomhoz hű fordítás útján érthetjük meg. Az ünnepélyesség csak ritka alkalmanként jelenik meg a versekben, a gondolatok mélységét inkább a választott kifejezések jelentésárnyalatai adják. S noha a pontos, tartalomhű fordítás a nyugtalan édesség szókapcsolatát feltételezné, a Szépiacsontok fordításakor nem kevés esetben kellett döntést hoznom arról, hogy milyen változtatásokat eszközölhetek, amik még a tartalomhűség kritériumán belül maradnak, ugyanakkor jobban érzékeltetik – többször csupán a két nyelv közötti különbségekből adódóan – a mögöttes mondanivalót.