1. Tartalomhű fordítás

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Montale korai költészetét a konkrétumokra, a pontos megnevezésekre, a jelentőségteljes tárgyi megfelelőkre alapozza, így igyekeztem olyan fordítást létrehozni a munkámhoz, amelyben, az esztétikai tényezőt háttérbe szorítva, a jelentések valódi ábrázolását kísérlem meg. A valódiság ábrázolása természetesen relatív – hiszen nehéz eldönteni, hogy ki szerint mi a valódi jelentés –, szándékom szerint azonban a valódi ábrázolás alatt Montale motivációnak felfedését értem, amelynek elsődleges szempontja nem az, hogy szépen hangozzon, hanem az, hogy minél közelebb hozza az olvasót a költő eredeti gondolataihoz, amelyek véleményem szerint sokkal inkább a szavak pontos átadásában rejlenek. Mivel a meglévő műfordítások sok esetben jelentős mértékben eltérnek az eredeti szöveg hangulatától, szókészletétől vagy akár mondanivalójától, ezért semmiképp sem támaszkodhattam ezekre a fordításokra. Ugyanakkor fontosnak tartom minden esetben a fordításokat szorosan együtt kezelni az olasz nyelvű versekkel, hogy könnyen olvasható és követhető legyen minden általam hozzájuk kapcsolt gondolatmenet. Ebben a tanulmányomban elsősorban az első Montale-kötet egyik kulcsalkotásán, A gyakran szembesültem a rosszal az életben (Spesso il male di vivere ho incontrato) című versen keresztül igyekszem bemutatni a tartalomhű fordítás fontosságát. Saját, tartalomhű fordításomban a vers így hangzik:
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Spesso il male di vivere ho incontrato:
era il rivo strozzato che gorgoglia,
era l’incartocciarsi della foglia
riarsa, era il cavallo stramazzato.
Gyakran szembesültem a rosszal az életben:
az eltorlaszolt csermely volt, amely bugyborékol,
a kiszáradt levelek összesodródása volt,
az összerogyott ló volt.
Bene non seppi, fuori del prodigio
che schiude la divina Indifferenza:
era la statua nella sonnolenza
del meriggio, e la nuvola, e il falco alto levato.
A jót nem ismertem, a csodán kívül,
amelyet megnyit az isteni Közöny:
a szobor volt a déli álmosságban,
s a felhő, és a magasba emelkedő sólyom.
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Montaléra – a Gyakran szembesültem a rosszal az életben címének és egyben első sorának köszönhetően – ráragasztották az „élet fájdalmának” költője (il poeta del „male di vivere”) címet, noha ez az elnevezés költészetét jelentős mértékben leegyszerűsíti, a puszta melankólia és a már-már tragikus hangnem irányából közelíti meg a költő gondolatvilágát anélkül, hogy magában foglalná az esetleges pozitív impressziókat. A költői életmű egyik legismertebb alkotásáról van szó, ezért nem meglepő, hogy az 1960-as években már megszületett a vers magyar nyelvű műfordítása. Kálnoky László tolmácsolásában a vers így hangzik (az eredeti tartalommal való összevethetőség nyomán itt is feltüntetem az olasz szöveget a műfordítás mellett):
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Spesso il male di vivere ho incontrato:
era il rivo strozzato che gorgoglia,
era l’incartocciarsi della foglia
riarsa, era il cavallo stramazzato.
Az élet fájdalmát volt látni módom:
zúgó patak volt, mit eltorlaszoltak,
zsugorodása volt a sárga lombnak,
letaglózott ló volt, immár halódón.
Bene non seppi, fuori del prodigio
che schiude la divina Indifferenza:
era la statua nella sonnolenza
del meriggio, e la nuvola, e il falco alto levato.
Jót nem ismertem, a csodát kivéve,
amely az isteni Közönybe rést vág:
az a szobor a déli mély aléltság
közepett, távoli felhő vagy messzi sólyom.
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A male di vivere Kálnoky fordításában a fájdalomra helyezi a hangsúlyt, így személyesebb hangvételt kölcsönöz a szókapcsolatnak. Ezzel szemben az eredeti kifejezés az életben található rossz objektív oldalát ragadja meg, vagyis azokat a jeleneteket, amik a beszélőtől függetlenül zajlanak (vagyis nem a személyes élményekből fakadó fájdalmai), és minden esetben a dolgok saját útjukon történő elakadását szimbolizálják. Noha valóban igaz, hogy az élet fájdalmát és a 20. század eseményeinek következtében kialakult bizonytalanságot, elszigeteltséget és kommunikációképtelenséget (ami mind a külvilág, mind az önmegismerés folyamatát akadályozza)2 Montale kivételes szemléletességgel adja vissza verseiben, a Szépiacsontok műveinek nagy részében mégis a száraz, negatív kinyilatkoztatások helyett inkább ellentétpárok szerepelnek: jó és rossz, lényeges és lényegtelen, élet és halál, víz és szárazság, vidék és város, s nem utolsó sorban a csoda és a fájdalom. A műfordítás és a tartalomhű fordítás közötti különbség tehát leginkább jelentésárnyalatokban mérhető, előbbi a személyes, utóbbi az univerzális jelentéstartalom irányába mozdul el.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A Szépiacsontok méltán legismertebb versének első szakaszában a patak, ami már nem tud tovább folyni, a lehullott, elszáradt levelek egyre növekvő kupacai vagy a fáradtságtól összeesett ló mind-mind a leküzdendő fájdalmat jelképezik. Olyan általános jelenségek ábrázolásáról van szó, amelyek egy adott ponton megakadtak, vagy saját megszokott ritmusuk lelassult. Ezeken a képeken keresztül a körforgás egyhangúsága és az elmúlás nyomasztó élménye összekapcsolódik, hiszen az elakadást hol önmaguk, hol pedig egy külső tényező idézi elő, az azonban bizonyos, hogy mindhármat az elkerülhetetlen elmúlás váltja ki, vagyis az a költő által megfogalmazott gondolat, hogy senki és semmi nem menekülhet a megsemmisülés fenyegető folyamatától és a feledésbe merüléstől.3 Ebből következtethető az a montaléi logika, miszerint az élet fájdalmának tekinthető talán minden olyan pillanat, amely az elmúlással vagy a lét korlátaival szembesít. Kálnoky László fordítása nem feltétlenül hangsúlyozza az életnek vagy a természetnek azt a megmásíthatatlan, magától működő folyamatát, amely az eredeti szövegben tisztán érzékelhető. A „zúgó patak volt, mit eltorlaszoltak” sor a ragozott ige használatával a külső beavatkozást feltételezi, noha inkább arról van szó, hogy a patak nem menekülhet attól a magától működő folyamattól, hogy saját maga viszi azt a hordalékot, amely később eltorlaszolja.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A tartalomhű fordítás és a műfordítás műfajából következő különbségek mellett azonban felmerülhetnek olyan értelmezésbéli kérdések, amelyek a fordítás módszerétől függetlenül alakulnak ki. A feljebb idézett vers ötödik-hatodik sora így hangzik olaszul (1), az én fordításomban (2), illetve Kálnoky László műfordításában (3):
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

1. Bene non seppi, fuori del prodigio
che schiude la divina Indifferenza: […]
2. A jót nem ismertem, a csodán kívül,
amelyet megnyit az isteni Közöny: […]
3. Jót nem ismertem, a csodát kivéve,
amely az isteni Közönybe rést vág: […]
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A költő ateizmusának tudatában nem lehet teljesen kizárni annak lehetőségét, hogy az „isteni Közöny” alatt a beszélő valójában Isten közönyét érti. Homályosan bár, de egy későbbi művében utalt is erre a kétértelműségre: „[…] különbözni nem közömbösség. Az csak az Isteneké […]”4A század első felében jellemző kiábrándultság Montale hitetlenségével ötvözve indokolná, hogy Isten közömbösségével állítsa párhuzamba a század tragédiáit, erre azonban mégis kevés az esély. Noha Lator László, aki Kálnoky Lászlóval közösen két Montale-fordításgyűjteményt is megjelentetett (1968-ban és 2014-ben), a „valószerűtlen csodát” úgy említi, mint ami az „isteni Közöny” fonalát képes megbontani, és a közöny fogalmát a „részvétlen világegyetemhez” köti, nem pedig Montale védekező mechanizmusaként utal rá5, a költő ateizmusa sosem volt ennyire erőteljes, s költői magatartását sem a düh és a tehetetlenség motiválta. Montale mindig inkább a beletörődésben és egyben a menedék megtalálásának reményében alkotott, inspirációit pedig elsősorban saját életéből és a rá közvetlenül ható történésekből merítette. A költő ilyen értelemben képes volt valamennyire függetleníteni magát a körülötte zajló, ám az ő életét érdemben nem befolyásoló jelenségektől, ezzel egyfajta közömbösséget színlelve a társadalom iránt. Montale a közöny fogalmát mindig a fájdalom és a reményvesztettség motívumával párban jeleníti meg. Láttatja a rosszat, és megpróbálja meglelni azt, ami feloldja. Ebben a versben a nagybetűs Közöny az a rés, ami utat enged a csodának, így olyan jelenségeket vonultat fel a mű utolsó szakaszában, amelyek ezt a világ iránti közömbösséget, a gondoktól való függetlenedését szimbolizálják: a mozdulatlan szobor, a felhő és a sólyom a magasban mind-mind olyan költői képek, amik nem az Isten közönyéhez társítható jelentést, hanem a közömbösség isteni mivoltát hangsúlyozzák. Éppen ezért tartalom szempontjából megfontolandónak érzem azt a fordítást, ami Isten részvétlenségének megtöréseként értelmezi a montaléi csodát, miközben véleményem szerint az isteni, vagyis fenséges Közöny Montale értelmezésében maga az út ahhoz, hogy megleljük a csodát.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Ehhez a gondolatmenethez társítható az isteni Közönyt megelőző ige választása. Montale a schiude kifejezést használja, amelyre nem könnyű magyar megfelelőt találni. A chiudere, vagyis a bezárni ige tagadásáról (schiudere) van szó, arról a motívumról, ami – az én értelmezésemben – a csodát elzáró búra megtörésére épül. Montale saját életét úgy jellemezte, mintha törekedne arra, hogy megragadja a lét valódi lényegét, de létezik egy üvegbúra közte és a csodát jelentő menekvés között, ami áthatolhatatlannak tűnik:
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

„Úgy tűnt nekem, mintha egy üvegbúra alatt élnék, mégis közel éreztem magam valami lényegeshez. Egy vékony fátyol, egy szál épphogy elválasztott az örök megfoghatatlantól. Az abszolút kifejezés ennek a fátyolnak vagy fonalnak az elszakítása lett volna: egy robbanás, a világ félrevezető mivoltának vége, mint ábrázolási mód. De ez egy elérhetetlen határvonal volt.”6
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Az alapállapot tehát az elzárt csoda, a Közöny pedig a nem-bezártságon, vagyis az elzárás tökéletes állapotának hibáján keresztül nyitja meg az utat a csoda felé. E szerint a költői kép szerint a Montale által elkerülhetetlennek tartott fájdalom csak úgy múlhat el, ha nem veszünk róla tudomást. Ez a Közöny, vagyis a figyelmen kívül hagyás élménye segít neki abban, hogy a rosszat hátrahagyva képes legyen észrevenni a jót a valóságban. A montaléi megoldások azonban minden esetben pillanatszerűek, nem folyamatosan fenntartható állapotokról van szó (a csoda ritka megjelenése is ehhez köthető). A hiba a tökéletességben csupán arra elég, hogy a költői én megpillanthassa a búrán túli lét szépségét, a rés azonban csak kis ideig áll fenn, a költő pedig kénytelen beérni ezekkel az apró momentumokkal (az „elérhetetlen határvonal” tehát az élmény rövidségére is értendő). Kálnoky László fordításában a csoda az alany, ami az „isteni Közönybe rést vág”. A „rést vág” kifejezés használata valóban tükrözi a költő abbéli szándékát, hogy megjelenítse az élmény elillanó mivoltát, saját fordításommal összevetve azonban egyértelműen kiderül, hogy az élmény alatt mást értünk, vagyis inkább a folyamat irányát értelmezzük másként. Minden – a kötetben szereplő – vers esetében a katartikus élmény elérésének végpontja a csoda megtalálása. Montale maga is így fogalmazott a 70-es években: „[…] az én műfajom teljesen a csoda várására épül, és csodákból ezekben a vallás nélküli időkben keveset látni.”7

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A Szépiacsontok verseiben a csoda ritkán van nevén nevezve, sok esetben azonban más, talán még sokatmondóbb megfogalmazásokkal jeleníti meg Montale. A citromfák a Szépiacsontok egyik legfontosabb alkotása, amely nem csupán a kötet, de az egész montaléi életmű alapkövét helyezi le. A csoda – legyen az bárhogyan megfogalmazva – és a hozzá vezető út ebben az alkotásban konkretizálódik:
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

[…] qui tocca anche a noi poveri la nostra parte di ricchezza
ed è l’odore dei limoni.
[…] itt még nekünk szegényeknek is megadatik saját részünk a gazdagságból,
és ez a citromfák illata.
[…] talora ci si aspetta
di scoprire uno sbaglio di Natura,
il punto morto del mondo, l’anello che non tiene,
il filo da disbrogliare che finalmente ci metta
nel mezzo di una verità.
[…] olykor megadatik, hogy
felfedezzük a Természet egy hibáját,
a világ halott pontját, a meglazult láncszemet,
a kibogozandó fonalat, amely végre
egy igazság közepébe vezet
(A citromfák, 20–21, 25–29)
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A költői én kívülállóként a bizonytalan lét frusztrált folytonosságából kilógó, egyszerű jelenségekben találja meg a csodát, ha azonban az élet folyása egy megszabott mederben történik, egy megtervezett útvonalon, akkor a szabadságnak és csodának nincs módja megmutatkozni, a kétségbeesés és a monotonitás megszakíthatatlansága pedig egyre erősebben nehezedik a tőle szenvedőkre:
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

[…] e forse tutto è fisso, tutto è scritto,
e non vedremo sorgere per via
la libertà, il miracolo,
il fatto che non era necessario!
[…] s talán minden megszabott, minden meg van írva,
s útközben nem látjuk majd előtörni
a szabadságot, a csodát,
a tettet, ami nem volt szükséges!
(Lepkegubó, 64–67)
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A montaléi üvegbúra olyan elemekből húzódik fel, amelyek az élet szükséges velejárói. Ezek az elemek alkotják a szükségesség láncolatát, amelyet meg kell bontani ahhoz, hogy valódi tartalmak mutatkozhassanak meg a hétköznapiság álarca mögött megbújó jelenségekben. A valódi tartalom a Montale értelmezésében interpretált csoda, amihez legtöbb esetben a „rosszat az életben” ignoráló attitűd vezet. Ezt a magasztos közönyt közvetíti a Falzett című vers felhőtlen Esterinája is, aki fittyet hány az őt körülvevő világra:
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

[…] noi ti pensiamo come un’alga, un ciottolo,
come un’equorea creatura
che la salsedine non intacca […]
Hai ben ragione tu! Non turbare
di ubbie il sorridente presente.
La tua gaiezza impegna già il futuro
ed un crollar di spalle
dirocca i fortilizi
del tuo domani oscuro.
[…] mi úgy gondolunk rád, mint egy moszatra, egy kavicsra,
mint egy tengeri teremtményre
amit a sólerakódás nem mar […]
Tényleg neked van igazad! Ne zavard meg
aggályokkal a mosolygó jelent.
Derűd már a jövőre is hatással van
s egy vállrándítás
feldúlja
sötét holnapod erődeit.
[…]
t’abbatti fra le braccia
del tuo divino amico che t’afferra.
[…]
beleveted magad
isteni barátod karjaiba, ki téged megragad.
(Falzett, 32–34, 36–41, 48–49)
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A Falzettben az Esterinát megragadó tenger az „isteni barát” (49). Isteni, vagyis csodálatos, magával ragadó, fenséges, valami, ami egy, az embernél nagyobb hatalmat képvisel, úgy, mint a Közöny. Erre a – kötetben a Gyakran szembesültem a rosszal az életben című alkotást megelőző – versbéli idézetre is alapozom abbéli meggyőződésemet, hogy a költő az isteni kifejezést a fenséges szinonimájaként alkalmazza. A tenger – amelynek a Szépiacsontokban egy egész ciklust szentel – Montale interpretációjában az egyik legmagasabb rendű természeti jelenség, ami mindentől és mindenkitől független. Ugyanezt a jelzőt kapja a Közöny is, ezért úgy gondolom, hogy egyértelműen nem Isten közönyéről van szó a vizsgált vers soraiban, mivel a Szépiacsontok több kulcsalkotása is a közömbösségen keresztül engedi láttatni a csodát.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A Szépiacsontok esetében modern versekről van szó, egy olyan műfajról, ami „sokféle tartalommal zsúfolt”, s aminek „az a becsvágya, hogy minél több felé indítsa növekedésnek a szavak […] sohasem egyetlen pontra irányuló, hanem szanaszét meredező tartalmait”.8 Nem kevés kihívást jelent a fordítók számára ezt sokoldalú, szerteágazó tartalmat visszaadni, mivel „a modern vers nem ismétli, nem magyarázza genezisének minden mozzanatát”.9 Montale verseinek fordítása tehát közel sem egyszerű feladat, sem tartalomhű, sem műfordítások tekintetében, egyrészt azért, mert a klasszikus és a modern hangnemet előszeretettel vegyítette műveiben, s ennek a két világnak az összemosása nem kis kihívás elé állítja a fordítani kívánókat. Másrészt pedig nagyon szoros kapcsolatban állnak egymással a kötetek versei, folyamatos utalások találhatók bennük egymásra, így sok esetben egy adott vers mondanivalójának megfejtését egy másik alkotásból kiindulva lehet leginkább elkezdeni. Az Alkalmak (1939), A fergeteg és más versek (1956), valamint a Telítve (1970) művei is csak részben jelentek meg magyar nyelven, leginkább antológiákban vagy folyóiratokban (Nagyvilág, Világosság, Tiszatáj stb.). Mivel a kötet maga egyben, a versek sorrendjét követve sosem lett lefordítva, lehetséges, hogy a versek vizsgálatának intertextuális szegmense részben vagy teljes egészében kimaradt a már meglévő műfordításokból. Tartalomhű fordításaim (és a hozzájuk csatolt eszmefuttatások és keletkezéstörténetek) leginkább azt a célt szolgálják, hogy semmilyen ilyen jellegű vonatkozás ne hiányozzon egy Montale-vers elolvasásakor, ugyanakkor visszaadják azt a gondolati mélységet, amely visszaköszön a Szépiacsontok összes alkotásában. Elérendő célomat alátámasztva bemutatom két vers, A citromfák és az Angolkürt általam elkészített teljes fordítását, továbbá egy-egy jelenséget kiragadva igyekszem megmagyarázni fordításaim mögötti motivációimat.
1 Eugenio Montale. A magnólia árnya. Ford. Kálnoky László és Lator László, Budapest: Európa Könyvkiadó, 1968.
2 Giuseppe Langella. Letteratura.it. Storia e testi della letteratura italiana. 3b., Le metamorfosi del canone. L’etá della crisi. Dalle Avanguardie storiche al Postmoderno, 478. Milánó: Edizioni Scolastiche Mondadori, 2012.
3 Claudio Cencetti. Gli «ossi brevi» di Eugenio Montale, i ’veri’ significati, analisi metrico-stilistica, commento, 118. Corazzano (Pisa): Titivillus, 2006.
4 Eugenio Montale. Ossi di seppia, 76. Szerk. Pietro Cataldi és Floriana D’Amely. Milánó: Mondadori, 2018.
5 Eugenio Montale. Eugenio Montale versei, 125. Ford. Kálnoky László és Lator László, Budapest: Európa Könyvkiadó, 2014.
6 Eugenio Montale. Sulla poesia, 565. Szerk. Giorgio Zampa, Milánó: Mondadori, 1976. „Mi pareva di vivere sotto una campana di vetro, eppure sentivo di essere vicino a qualcosa di essenziale. Un velo sottile, un filo appena mi separava dal quid definitivo. L’espressione assoluta sarebbe stata la rottura di quel velo, di quel filo: una esplosione, la fine dell’inganno del mondo come rappresentazione. Ma questo era un limite irraggiungibile.”
7 Eugenio Montale. Autografi di Montale, 64. Szerk. Maria Corti és Maria Antonietta Corti, Torino: Einaudi, 1976. „[…] il mio genere è tutta un’attesa del miracolo, e di miracoli in questi tempi senza religione se ne vedono pochini.”.
8 Lator László. A modern líra lehetőségei. Jelenkor, XXVIII (1985): 718.
9 I. m., 717.
Tartalomjegyzék navigate_next
Keresés a kiadványban navigate_next

A kereséshez, kérjük, lépj be!
Könyvjelzőim navigate_next
A könyvjelzők használatához
be kell jelentkezned.
Jegyzeteim navigate_next
Jegyzetek létrehozásához
be kell jelentkezned.
    Kiemeléseim navigate_next
    Mutasd a szövegben:
    Szűrés:

    Kiemelések létrehozásához
    MeRSZ+ előfizetés szükséges.
      Útmutató elindítása
      delete
      Kivonat
      fullscreenclose
      printsave