A jelen tanulmány alapjául szolgáló felmérésben 31-en vettek részt a Pázmány Péter Katolikus Egyetem fordító és tolmács mesterképzési szakjának I. és II. éves hallgatói közül. Mivel mind 1994 és 2000 között születtek, a nyelvhasználatuk és a nyelvhelyességi ítéleteik értelemszerűen nem mutatnak nemzedéki különbséget.

Amint a nyelvszakos és nyelvi közvetítői képzésekre jellemző, a 31 főből mindössze 3 férfi. Az adatközlők nem tüntették fel a nemüket a feladatlapokon, bár ez a változó legfeljebb akkor járulhatott volna hozzá az eredmények pontosabb értelmezéséhez, ha a férfiak száma megközelítette vagy akár meghaladta volna a nőkét. Ebből talán kiviláglott volna, hogy a nők érzékenyebbek-e a nyelvi változók bizonyos változatainak társadalmi megítélésére, és ennek megfelelően a nyelvhasználatuk inkább szabálykövető-e, mint a férfiaké, vagyis gyakrabban használják-e a főnévre visszautaló amely névmást.

A feladatsor 1–5. tétele eredeti magyar, a 6–10. tétele pedig eredeti angol mondatokból állt (lásd az alábbi 4. pontban). Az első részben a helyesnek érzett névmást kellett aláhúzni (akár mind a kettőt), a másodikban magyarra kellett fordítani. Az utóbbi esetben a vonatkozó névmások használata nem volt kikötve, viszont az öt angol szövegrész egyaránt tartalmazta a that vagy a which névmást, hogy azok kiváltsák az ami vagy az amely használatát.

Az adatközlők kézzel töltötték ki a feladatlapot. Ennek pozitív hozadékaként láthatóvá vált (nem úgy, mintha számítógépen dolgoztak volna), hogy néhányan kijavították az elsőként választott vagy leírt névmást. Ez hatszor fordult elő, történetesen az ami → amely és az amely → ami irányban is háromszor, ám öt különféle mondatban (2., 3., 4., 5. és 8., a 4. számúban kétszer). Hogy az ilyen javításoknak van-e jellemző irányuk, és ha igen, annak mi az oka, azt csak nagyobb mintavétellel lehetne megállapítani.

A feladatsor bemutatása és a hallgatói megoldások elemzése előtt megjegyzendő, hogy az eredmények érvényességét több tényező is csökkenti. Elsősorban az, hogy mind a 10 tétel korlátozó mellékmondat, amint a magyarban az ahhoz, az, olyan, azokat és annak utalószó, az angolban pedig a vessző hiánya mutatja. Ez véletlenül alakult így, mivel a válogatás főképpen a szövegműfajon és a stílusrétegen alapult, és ez elfeledtette, hogy a felmérésnek nyelvtanilag is változatosnak kellene lennie. Az tehát nem derült ki, hogy az adatközlők nyelvérzéke mit súgna nem korlátozó mellékmondatok esetén. Ez a jövőben külön vizsgálandó.

A második probléma magával a nyelvérzékkel kapcsolatos. Bár a résztvevők a kísérlet elején azt a szóbeli utasítást kapták, hogy hagyatkozzanak az intuíciójukra, erősen kétséges, hogy ezt sikerült-e megtenniük. Egyrészről a feladatlapot közvetlenül egy zárthelyi dolgozat megírása után, a szokásos előadóteremben, az oktatójuk jelenlétében és a tanórából hátralévő idő szorításában kellett kitölteniük. Mindez inkább a „helyes” megoldás keresésének, mint az egyéni nyelvszokás nyugodt, átgondolt munkán alapuló érzékeltetésének kedvez. Másrészről a hallgatók – a figyelmüket elterelő ún. disztraktorok hiányában – könnyen felismerhették a vizsgálat célját, és ez csak még jobban kidomborította annak mesterkélt, metanyelvi jellegét. A többé-kevésbé ösztönös nyelvhasználat jobban megmutatkozhatott volna, ha a névmásokra kiélezett magyar mondatok közé más jelenségeket tartalmazók vegyülnek. Noha a résztvevők nyelvhelyességi képzéséből szándékosan kimaradt a két vonatkozó névmás tárgyalása, hogy ebben a vizsgálatban ne egy jól-rosszul bemagolt szabályt alkalmazzanak, ez a problémakör nem ment újdonságszámba. Mint néhányan utólag elárulták, egyes fordítástechnika-tanáraik szigorúan elvárják tőlük az ami és az amely megkülönböztetését. Ettől még a kísérletet követő beszélgetésben a 31-ből csak egy résztvevőnek sikerült (igaz, hiányosan és szakszerűtlenül) megfogalmaznia, mikor melyik a „helyes”, de azt mindenki tudni vélte, hogy az amely valami miatt „jobb” és „szebb”, mint az ami. Ez jó magyarázat a szakirodalomban sokszor tárgyalt, egész mondatra visszautaló hiperkorrekt amely gyakoriságára.

Az eredmények érvényét szűkítő tényezők sorában harmadikként az említhető, hogy egy ilyen kísérlet önmagában nem tárja fel az adatközlők tényleges nyelvi viselkedését. Erről pontosabb képet lehetne alkotni olyan módszerek bevonásával, mint a korpuszelemzés (pl. fordítások vizsgálata), a megfigyelés (pl. a tolmácsolások szövegének lejegyzése) és az interjú (a szociokulturális körülményekre is kiterjedő irányított kikérdezés). Ugyanakkor a kísérlet egyedüli módszerként is többet árulhat el, ha van benne mondatkiegészítés, javítás („Helyes-e így a mondat?”) vagy a feleletválasztáson belül kettő helyett három vagy akár négy lehetőség is (pl. Egy család, (a) aki, (b) ami, (c) amely, (d) akik…).