A habitus fogalmát, ahogy arra Minna Ruokonen felhívja a figyelmet, sok, a fordítók/műfordítók helyzetét elemző fordításszociológiai vizsgálat a „szakmai státusz” fogalmának meghatározására használja (Ruokonen, 2013: 327–338). Bourdieu habitusfogalma kiterjed egy adott terület ágenseinek érzelmi beállítottságára, mely a példakép, önkép és csoportidentitás fogalmait is magában hordozza, emellett pedig arra, az egész társadalmi élettel és kultúrával szembeni következetes attitűdre vonatkozik, melyet a társadalmi osztályok és annak képviselői, más társadalmi osztályoktól és azok képviselőitől való „elkülönülés” céljából alakítanak ki (Andorka, 2006).

Annak érdekében, hogy a fordító személyét és szakmai pályáját elemzés tárgyává tegyük, Heino szerint a habitus fogalma mellett szükséges a szimbolikus tőkét is bevonni a vizsgálatba, melynek fő kategóriái a kulturális és a társadalmi tőke (Heino, 2017: 53). Érdemes röviden tisztázni, hogy mit értünk e fogalmak alatt. Bourdieu elmélete szerint a kulturális tőke nem pusztán a műveltségre vonatkozik, hanem sokkal inkább a kulturálisan megkülönböztetett javak birtoklására. A kulturális tőke inkorporált vagy „belsővé tett”, objektivált vagy „tárgyiasult”, illetve intézményesült elemekből áll. Az inkorporált kulturális tőke része lehet a szaktudás, a műveltség és a kifinomultság, a tárgyiasult kulturális tőke elsősorban a kultúra anyagi hordozóihoz való hozzáférésre utal, az intézményesült kulturális tőke pedig az oktatási intézmények által hivatalosan is elismert képesítésekre vonatkozhat. A társadalmi tőke ezzel szemben azoknak a tényleges vagy potenciális forrásoknak az összessége, melyek kölcsönös ismertségből és elismertségből származó, többé-kevésbé intézményesült kapcsolatok tartós hálózatának birtoklásából – más szóval, egy csoporthoz való tartozásból – fakadnak, ami az egyén számára „hitelképességet” kölcsönöz (Bourdieu, 1986: 241–258).

Ezeknek a fogalmaknak a tisztázását és használatát azért is vélem fontosnak, mivel véleményem szerint általuk jobban feltérképezhetők a műfordítók szubjektív belső motivációi, az őket segítő szakmai kompetenciák, a rendelkezésükre álló tudásanyag vagy éppen az őket motiváló és segítő kapcsolati háló, mely erősítheti a szakmai csoporton belüli identitásukat. Mindezen tényezők együttes vizsgálatából pedig reményeim szerint pontosabb képet kaphatunk az általam vizsgált olasz munkanyelvű műfordítók pályamotivációját illetően.