A szegedi két év szeminárium, a disperzióban letett „de universa philosophia”, valamint a budapesti Hittudományi Akadémián elvégzett két évem alapján a teológia második évfolyamára kerültem. Eleinte kicsit sajnáltam, miért nem kerültem angol vagy francia nyelvterületre, és hogy miért kell ezek helyett (melyekből már tudtam valamit) a hollandot megtanulnom, de ezen nagyon hamar túltettem magamat. Most pedig áldom a Gondviselést, hogy ez így alakult. A maastrichti teológián ugyanis megismerkedtem egy számomra újfajta gondolkodásmóddal. Szegeden, majd a disperzióban és a budapesti Akadémián is teljesen az újskolasztika szellemi légkörében mozogtam. Ennek világos, fegyelmezett fogalomrendszere tetszett ugyan nekem, de azért már akkor éreztem, hogy a világos fogalmak sokszor inkább elkendőzik, mint megoldják a problémákat. A maastrichti teológia spekulatív traktátusai (főképpen P. Felix Malmbergnek a teóriája az egyházon belüli reális egységünkről Krisztussal, az ő spekulatív krisztológiája, a hitaktusról szóló traktátusa, azután P. Piet Smuldersnek teremtés- és kegyelemtana) számomra először hallatlan kihívást jelentettek, mivel ezeket a gondolatokat nem tudtam az addig ismert keretben elhelyezni. Hamar észrevettem, hogy ezek mögött egy számomra ismeretlen filozófiai gondolkodás áll. Ezért azután évfolyamtársaimtól elkértem a nijmegeni Berchmaniánumban tanított filozófiának a jegyzeteit, melyek egy új világot nyitottak meg számomra. Amit megismertem, az egy hegeli inspirációjú skolasztikus filozófia volt. Ez a filozófia, véleményem szerint, sokkal jobb volt, mint az, amit akkoriban Pullachban tanítottak. De a holland jezsuita professzorok – sajnos – nem voltak olyan szorgalmasak, mint német kollégáik (de Vries, Lotz és Brugger), csak nagyon keveset publikáltak, és ezért gondolataik nem váltak ismertté. E mögött a filozófiai gondolkodás mögött egy zseniális ember állt, P. Piet de Bruin, aki 1929-től 1935-ig tanított a holland jezsuiták nijmegeni filozófiáján, és akit 1935-ben (mivel akkoriban túl modernnek találták) eltiltottak a tanítástól. Gaston Fessarddal együtt azok közé tartozott, akik jól ismerték a német idealizmust, főképpen azonban Hegelt. Amit a leuveni jezsuiták (Pierre Scheuer – aki 14 évi tanítás után szintén „ne doceat”-ot kapott – és az ő művét folytatva Joseph Maréchal) Kantra (és Fichtére) vonatkozóan megtettek, azt tette meg P. de Bruin Hegellel. Miután őt eltiltották a filozófiatanítástól, a szociológiába dolgozta be magát, és ezen a téren hollandul írt néhány jelentősebb művet. Amikor Maastrichtba érkeztem, P. de Bruin ott volt a tanárok között, mint akkoriban már emeritált professzor, aki előzőleg néhány éven át a morálisnak a „de iustitia” részét tanította. Az előbb leírt összefüggéseket akkor még nem ismertem, és ezért, no meg azért is, mert hollandtudásom eleinte gyatra volt, nem kerestem fel őt. A történet azonban ott folytatódik, hogy P. de Bruint 35-ben ugyan eltiltották a tanítástól, de a hat év tanítási ideje alatt volt néhány nagyon tehetséges tanítványa (ezek közé tartozott P. Martinus van der Bercken, akivel Indonéziában ismerkedtem meg, és akitől információim jó része származik), akik a háború után tanárok lettek a nijmegeni jezsuita filozófián, és akik gondolatait valamennyire kidolgozták és rendszerbe öntötték. Még egy másik – szerintem – igen jelentős filozófusról kell beszámolnom, akinek írásaival szintén Maastrichtban ismerkedtem meg, és akit a holland-flamand nyelvterületen kívül szinte egyáltalán nem ismernek, és ez a flamand domonkos D. M. De Petter, aki Schillebeeckxnek volt a tanára. Nem nagyszámú, de igen eredeti írásai számomra nagy inspirációt jelentettek. Amikor halála után kiadták metafizika-jegyzeteit, már Münchenben voltam, és ezekből is sokat okultam.