A kelet felé húzódó árják kultúrája az új körülményeknek megfelelően megváltozott. Régészek feltártak néhány fontos szálláshelyet – Hasztinápurát, Ahicshatrát és Kausámbít –, amelyek legkorábbi rétegei Kr. e. 900 és 600 közé datálhatók, ez pedig a kései védák időszaka. Kevés régészeti lelet került elő, főként kerámiát, kevés vaseszközt találtak, ezért a korszakról a védákból, a bráhmanákból és az upanisadokból tudhatjuk meg a legtöbbet. Számos utalást tartalmaznak erre a korszakra az eposzok és a puránák is, amelyek azonban későbbiek. Tudjuk, hogy ebben az időszakban két jelentősebb királyság emelkedett fel: az egyik Kásí volt, a másik Kósala, Ráma birodalma. A Gangesztől északra pedig Vidéha királysága vált jelentőssé. Vidéhától délre, a Gangesz jobb partján volt Magadha területe, amely később lett fontos. Itt szakadár és még mindig nomadizáló árják éltek, akik nem követték a védikus szertartásokat: őket vrátjáknak hívták. A Buddha korára azonban már letelepedett életmódot folytattak, és hamarosan erős királyság alakult ki itt is. A Jamuná partjánál a jádavák telepedtek le, és Mathurá lett a központjuk. A korszak vége felé az árják már eljutottak a Dekkán északi pereméig, sőt esetleg meg is telepedtek annak északnyugati részén. Más területeken, főként északon még sokáig – Nagy Sándor hódításának idejéig – fennmaradtak a törzsi szövetségek, afféle köztársaságok (gana).