Az indiai hagyomány szerint egy istenség bárhol lakhat. A korai időkből nem is maradtak fenn templomi építmények, csupán néhány kőből, téglából épített védikus oltárt ismerünk. Ebben az időszakban a templomok és a szentélyek fából épültek, és el is pusztultak. Jellegüket, építészeti megoldásaikat mégis ismerjük, ugyanis a buddhista időszakban India számos területén sziklabarlangokban alakítottak ki részben gyülekezeti csarnokokat (csaitja), részben szerzetesi cellákat. A legismertebb barlangtemplomok Adzsantában láthatók. A barlangok bejáratát úgy faragták ki a sziklából, amilyen építészeti megoldással a fatemplomok bejáratait építették. Belül pedig dongaboltozatúra faragták a sziklát, és még a meghajlított gerendákat is hűen lemásolták, bár ezeknek statikailag nem volt semmi értelmük. Az adzsantái barlangokat a Kr. e. II. század és a Gupta-kor vége között készítették, és mintegy hatszáz évig használták. Számos barlangot gazdag falfestmények díszítenek. Összesen harminc barlangot készítettek, közülük sok igen nagyméretű, oszlopsorokkal, díszes bejáratokkal, Buddha-szobrokkal. A későbbi barlangoknál elhagyták a dongaboltozatot és a fára emlékeztető architektúrát. A buddhista építészet fontos tárgya volt a sztúpák és egyetemek létesítése, ami különösen India keleti felén virágzott a Pála Birodalom idején. Ma több helyszín szerepel az UNESCO világörökségi listáján.