A filozófiai hagyomány Platóntól kezdve kitüntetett lelki beállítódásnak tekinti a csodálkozást. Egyáltalán nem magától értetődő azonban, hogy a csodálatot (admiratio; admiration) a szenvedélyek, érzelmek között kell-e vizsgálni. Descartes-nak is meg kell küzdenie ezzel a problémával, míg valamelyest sikerül elfogadtatnia az olvasóval, hogy szenvedélyként tekintsen a csodálatra. Az ő alapvető problémája e tekintetben az, hogy a szenvedélyek általános meghatározásában kitüntetett szerepet kapnak a testi változások mint előidéző okok.118 Így azután vagy azt kell megmagyaráznia, miért nem kapcsolódnak mégsem testi jellegű elváltozások a csodálat „szenvedélyéhez”, vagy azt, hogy ha mégis kapcsolódnak, akkor miért oly csekély mértékűek e változások, hogy azt hisszük, egyáltalán nincsenek is. Válasza végül az lesz, hogy végbemennek ugyan testi változások, de csak az agyban, s ez az oka annak, hogy nincsenek jól megfigyelhető testi tünetek a csodálkozón.119 Ezt a választ ugyan csak később adja meg Descartes, amikor már belekezdett az egyes szenvedélyek tárgyalásába, de nyilvánvalóan előfeltételezi azt, amikor a csodálkozást „valamennyi szenvedély közül az elsőnek” nevezi,120 ráadásul épp annak a sajátosságának alapján, amelyből következik, hogy nincs kívülről megfigyelhető testi kísérőjelensége. Mert nem a test jólétéről van benne szó – mint általában a szenvedélyek esetén –, hanem a csodált dolog megismeréséről. A megismerés elsődleges testi szerve, az agy pedig igencsak el van rejtve szemünk elől.