Noha az egészséggel kapcsolatos kockázat észlelése a legalapvetőbb és minimum feltételnek tűnik bármilyen egészségviselkedésre vonatkozó szándék kialakításában, [22] empirikus kutatások [23] eredménye szerint önmagában mégsem elegendő ahhoz, hogy a személy kialakítsa a viselkedéses szándékot. A veszélyeztetettség felismerése mérlegelésre készteti a személyt, és motiválja a változtatásra (így az információátadás valóban hasznos eszköz lehet például dohányzó személyek leszokásra irányuló motivációjának növelésére), [24] önmagában azonban nem képes jelentős mértékben befolyásolni az aktuális egészségviselkedést (lásd a cigarettás dobozokon szereplő – kevéssé hatékony – figyelmeztetések). A szándék kialakításához ezért más szociális-kognitív változók (például kimeneteli elvárások és személyes hatékonyságérzés) [23] is szükségesek. [22] Ennek egy lehetséges magyarázata, [17] hogy az egészségi kockázat általános észlelése (például „a dohányzás káros”) és a személyes kockázat észlelése (például „a dohányzással veszélyeztetem az egészségemet”) nagymértékben eltérhet egymástól. Másokhoz hasonlítva magát, a legtöbb ember sokkal kevésbé érzi valószínűnek, hogy a jövőben egészségi problémái lehetnek: alábecsüli a veszélyeztetettséget, ugyanakkor optimista, ha a saját egészségi kockázatot jelentő szokásainak megváltoztatásáról van szó (például „bármikor le tudnék szokni a dohányzásról”). E jelenség, amely a defenzív vagy irreális optimizmus [25] példája, lehet tehát az egyik oka, hogy a kockázatészlelés általában gyenge előrejelzője a viselkedésnek. [17]