Noha a szívkoszorúér-betegséget hagyományosan a „férfiak betegségeként” azonosítják, [31, 32] és gyakorisága fiatalabb életkorban valóban alacsonyabb a nők körében (mindenekelőtt az endogén ösztrogének protektív, az ateroszklerózis kialakulását gátló hatása miatt), [33] ez a tendencia a 65. életév után megfordul (lévén a menopauza után csökken az ösztrogénkoncentráció). A koszorúér-betegség jellemzően 10 évvel később alakul ki nőknél, mint férfiaknál, és ebben az életkorban a magas vérnyomás és a diabetes mellitus – amelyek a nőkre inkább jellemző kockázati tényezők [33] – nagyobb szerepet játszanak az ateroszklerotikus folyamatban, [21] így a nőkre rosszabb prognózis és magasabb halálozás jellemző. [33, 34] Újabb adatok azt mutatják továbbá, hogy a nők nemcsak több pszichoszociális stresszort tapasztalnak meg, de sérülékenyebbek is azokkal szemben. Továbbá a pszichoszociális stressz káros hatása – feltételezhetően bizonyos módosult neurobiológiai folyamatok közvetítésével – fokozottabban is fejeződik ki náluk a koszorúér-betegségek kialakulására és rosszabb prognózisára vonatkozóan, mint a férfiak esetében. [35] Hazánkban 2014-ben mind a szívkoszorúér-betegséghez kötődő megbetegedések, mind a halálozások száma magasabb volt a nők körében, [36] noha a MI előfordulása minden korcsoportban a férfiak körében volt gyakoribb. [37] Ennek oka lehet, hogy a közelmúltig kevés genderspecifikus kutatást végeztek a kardiovaszkuláris betegségekkel kapcsolatban (tehát, hogy nők és férfiak – nemcsak a biológiai nemet, de a nemi szerepeket tekintve is – különböznek-e a betegség bizonyos jellemzőit tekintve), emiatt sem az érintettek, sem a szakemberek nem fordítottak kellő figyelmet a nőket (is) érintő kockázati tényezőkre. Ennek okán sokáig mindkét fél alábecsülte a nők veszélyeztetettségének mértékét. Emiatt a női betegek kevéssé ismerik fel a szívbetegség jeleit és tüneteit (lásd a II.1.1. fejezetet), késlekednek szakemberhez fordulni, és kevésbé hajlamosak változtatni az életmódjukon. [31]