Megemlítendő azonban a koszorúér-áthidaló műtétet esetlegesen követő kognitív funkcióromlás is mint a betegek életminőségét rontó tényező. A szívsebészeti beavatkozást követő első hónapokban egyes tanulmányok [18] eredményei szerint akár a betegek 12–37%-a is megtapasztalhat bizonyos neuropszichológiai szövődményeket, amelyek a memóriát, a koncentrációt, a figyelmi képességeket, a mozgásos és a mentális reakciók sebességét érinthetik. E negatív változások egy része a betegek kisebb hányadánál a későbbiek során is fennmaradhatnak. A neuropszichológiai funkciócsökkenés nagyobb valószínűségét figyelték meg az idősebb betegek, a cukorbetegséggel gondozott személyek és azok körében, akiknél kifejezettebb volt az aorta szűkülete, illetve akik agyérrendszeri vagy perifériális érrendszeri betegséggel éltek. A nemi különbségek kapcsán az eredmények nem következetesek: a nőbetegek gyakrabban számoltak be kognitív képességromlásról, ám objektív mérőeszközökkel mérve (tehát nem a beteg személy beszámolójára építve) nem találtak igazolható különbségeket. [19] A műtéti eljáráshoz kapcsolódó tényezőket tekintve a kardiopulmonális bypass (a szív-tüdő gép használatával végzett on-pump műtét) idejét, a vér oxigenizálására használt eljárási módot, valamint az iszkémiás károsodás megelőzésére alkalmazott testhőmérséklet-szabályozás módját vizsgálták mint a műtétet követő neuropszichológiai károsodással összefüggő tényezőket. A közvetítő mechanizmusok még nem bizonyítottak, azonban feltehetően bizonyos mikroembolizációs folyamatok, valamint az agyi véráramlás módosulása is szerepet játszhat ezen utóhatások kialakulásában. Épp e vizsgálatoknak köszönhetően azonban az újabb és fejlettebb műtéti eljárások már sikerrel képesek mérsékelni ezen negatív következmények valószínűségét, így javítva a szívsebészeti beavatkozáson átesett személyek életminőségét.

Az életminőség azonban bejósló tényezőként is szerepet játszik a koszorúérbetegek műtét utáni alkalmazkodási folyamataiban. Egy vizsgálatban [13] 17 ország közel 5000 betegének életminőségét mérték fel a CABG-műtétet megelőzően. Eredményeik szerint a szubjektíven észlelt testi egészség a hosszabb kórházi tartózkodás prediktorának, míg a szubjektíven észlelt mentális egészség mind a hosszabb kórházi tartózkodás, mind a halálozás független bejóslójának bizonyult (ahol a rosszabb életminőség a hosszabb kórházi tartózkodás és a mortalitás nagyobb valószínűségével járt együtt).

A fenti összefüggések fényében érthető módon az elmúlt évek kutatásai egyre inkább az életminőség háttértényezőinek azonosítására irányultak. Összefoglaló tanulmányok [14] eredményei szerint a műtét előtti (preoperatív) szorongás és depresszió a műtét utáni (posztoperatív) életminőség legerősebb bejóslóiként szerepelnek, míg a műtét utáni pszichológiai alkalmazkodás és jóllét tekintetében hasonlóan fontos szerep jut az olyan tényezőknek, mint a diszpozicionális optimizmus és a kontrollképesség, illetve a társaktól és a kórházi személyzettől érkező támogatás megléte és igénybevétele. További kutatások [20] szintén a szorongás és a depresszió meghatározó előrejelző hatását igazolták az általános egészséggel összefüggő életminőség tekintetében koszorúérbeteg személyek körében, három hónapos utánkövetés során. Az eredmények szerint továbbá, noha rövid távon kevéssé, ám a betegség krónikus szakaszában egyre nagyobb szerep jut a társas támogatás meglétének a betegséggel való megküzdés során. [20] Hazai kutatásokban [11] az akut koronáriaszindrómát (szívizominfarktus, illetve bypassműtét) átélő betegek életminőségére ható tényezőket vizsgálták, átlagosan 15 hónapon keresztül követve nyomon a vizsgálati személyeket, törekedve egy ok-okozati útvonalmodell kialakítására. Az eredmények szerint mindenekelőtt a szorongás és a depresszió jelzik előre a betegek életminőségét, amelyek közül a szorongás nagyobb hatású bejósló változónak bizonyult hosszú távon. Gyengébb, ám statisztikailag jelentős kapcsolatot fedtek fel továbbá a megküzdési stratégiák, a kontrollattitűdök, valamint egyes személyiségvonások és az életminőség között: a depresszív megküzdés – rágódás, önsajnálat – negatív hatást gyakorolt a szubjektív egészségi állapotra, míg a belső kontrollérzet pozitív hatással volt a testi funkcionálás szintjére és a fáradtságérzetre. Továbbá a rehabilitációs kezelés időszakában megjelent a személyes hatékonyságérzés pozitív, illetve a hosztilitás negatív előrejelző hatása, ám e kapcsolat később eltűnt. [11]

E tényezőkről, valamint azok ok-okozati összefüggéseiről a későbbiekben részletesebben is szó esik.