Ahogy az a megküzdést tárgyaló fejezetben (lásd a 3.1.3.2. alfejezetet) már szóba került, egy krónikus betegséghez való alkalmazkodás folyamatát az egyén betegségével és annak az egyén életében betöltött helyével, szerepével kapcsolatos kognitív értékelések jelentősen befolyásolják. Az említett kognitív tranzakcionalista modell szerint az egyén alkalmazkodását egyaránt befolyásolja az adott stresszornak az egyén személyes céljaira gyakorolt hatása, a jelentések, amelyeket az egyén a stresszhelyzetnek tulajdonít, a stresszhelyzet befolyásolhatóságának, kontrollálhatóságának értékelése, valamint az egyén saját hatékonyságára vonatkozó értékelése, amellyel a felmerülő helyzetet és változásokat kezelni kívánja. A következőkben e tényezők rövid áttekintése következik.

 

 

Egy krónikus betegség egyén életére gyakorolt hatását, ekként a betegségfeldolgozást is jelentős befolyásolja, hogy a betegség és az annak nyomán bekövetkező változások milyen mértékben gátolják az egyént addigi életcéljai megvalósításában, mennyire indokolják azok megváltoztatását. A célok és az azok eléréséhez szükséges erőfeszítések alapvetően határozzák meg a legtöbb ember életének struktúráját, és mind rövid, mind hosszú távon értelemmel és jelentéssel töltik meg azt. [153] E célok alatt nem csak a teljesítménnyel vagy a sikerrel összefüggő tevékenységek értendők; a legtöbb ember célja egészségének fenntartása, társas kapcsolatainak ápolása és bármi olyan – akár mindennapi – tevékenység, amely az egyén életminőségét számára jelentősen befolyásolja. Amennyiben ezen célok fenntartásában és elérésében akadályok lépnek fel (például egy krónikus betegség nyomán), az egyén reakcióját – viselkedéses és érzelmi szinten egyaránt – az határozza meg, hogy milyen elvárásokkal rendelkezik a kitűzött céljai elérésével kapcsolatban. Ha az egyén úgy ítéli meg, hogy képes lesz megküzdeni a felmerülő akadályokkal, akkor a megváltozott élethelyzetben is képes lesz rugalmasan alkalmazkodni és folytatni korábbi célirányos tevékenységét. Amennyiben azonban az egyén úgy értékeli, hogy sikeresen nem küzdhet meg a felmerült akadályokkal, az egyén eltávolodik céljaitól, aminek viselkedéses következménye a további próbálkozások feladása, érzelmi következménye – a korábban fontos célok elvesztése miatt megjelenő – negatív érzések, akár depresszió és intenzív veszteségélmény átélése lehet. Egy krónikus betegség mind az egészséghez, mind más életterületekhez kapcsolódóan az egyén életcéljait tartósan akadályozó stresszorként jelenhet meg. A bizonyos személyiségvonások – például a személyes hatékonyságérzés, diszpozicionális optimizmus – magas szintjével jellemezhető személyek pozitívabb elvárásokkal rendelkeznek az akadályok elhárítására vonatkozóan, ami céljaik fenntartásához, avagy azok helyzethez illeszkedő módosítását követően új célok kitűzéséhez vezethet. Ennek eredményeként a betegség életükre gyakorolt hatását kevésbé jelentősnek ítélik majd, és kisebb mértékű distresszt élnek át ennek okán. [153]

 

 

A kognitív adaptáció elmélete [157] szerint egy stresszteli, fenyegető életeseménnyel, élethelyzettel való szembenézés során az alkalmazkodás sikerességét jelentősen meghatározza, hogy az egyén képes-e számára elfogadható jelentést tulajdonítani az eseménynek és/vagy értelmet találni a megélt tapasztalatban.

 

 

 

A betegséggel kapcsolatos kognitív elvárásoknak a betegséghez való alkalmazkodásban betöltött szerepe a korábban már tárgyalt kognitív betegségreprezentációk koncepciójához köthető – ekként itt csak röviden kerül szóba e kérdéskör (lásd a IV.3.4.5.2. fejezetet).

 

 

Az egyéni szintű, diszpozicionális tényezők közül a személyes hatékonyságérzés koncepciója következetesen a megküzdést és alkalmazkodást befolyásoló igen fontos tényezőnek bizonyul. A személyes hatékonyságérzés a személy saját viselkedése hatékonyságára vonatkozó szubjektív elvárásait jelenti, a meggyőződést, hogy (akár nehezített körülmények, akadályok ellenében is) képes a vágyott cél eléréséhez szükséges cselekvések végrehajtására. [169] E tényező jelentősége nyilvánvaló: az egyénnek hinnie kell a kívánt viselkedés végrehajtásához szükséges képességeiben, a gondolkodási folyamatok, az érzelmi állapotok, a motiváció, a viselkedés és a változó környezeti feltételek kontrollálásával kapcsolatban. [170] Az öngondoskodás, egy betegséghez való alkalmazkodás összetett folyamata nem pusztán akaraterő kérdése. Az egyén viselkedésének, érzelmeinek, gondolatainak szabályozását lehetővé tévő képességek és készségek szükségesek hozzá, amelyek alapját a személyes hatékonyság érzése jelenti. Az énhez kötődő optimista meggyőződések („képes vagyok rá!”) befolyásolják a célokat, amelyeket az egyén kitűz maga elé, az erőfeszítést, amelyet a cselekvés végrehajtásába fektet, és a különböző akadályokkal szembeni kitartását – tehát a megküzdés, az alkalmazkodás folyamatának minden szakaszában fontos szerepet játszanak. [171]

 

 

 

Az észlelt kontroll (és a konceptuálisan igen hasonló fogalmak: belső kontrollos orientáció, észlelt személyes kontroll, személyes hatékonyságérzés) azon meggyőződést jelenti, hogy az egyén képes befolyásolni saját belső állapotait (érzések, gondolatok stb.) és viselkedését, képes hatást gyakorolni környezetére és elérni a kívánt kimeneteket és eredményeket. [176] A fentebb tárgyalt személyes hatékonyságérzéshez hasonlóan, a kontrollképesség központi tényezőként játszik szerepet a stresszteli szituációkkal való megküzdésben, egy nehezített élethelyzethez történő alkalmazkodásban, így befolyásolva az egyén egészségét is.

 

 

Megjegyzendő továbbá, hogy amennyiben a (befolyásolni kívánt) kimenet az egyén egészségi állapota, az egészséggel összefüggő kontrollhely (vagy egészségkontrollhit) fogalma [180] is megjelent a szakirodalomban. E tekintetben az egymástól független belső, valamint a külső egészségkontrollhit koncepciói ismertek. Előbbi esetében az egyén meggyőződése, hogy elsősorban neki magának van befolyása egészségére, míg utóbbi esetében úgy véli, jelentős mértékben külső tényezőktől (családtag, egészségügyi szakember, szerencse, sors stb.) függ az egészségi állapota. Több vizsgálat igazolta, hogy a belső egészségkontrollhittel rendelkező személyek több egészségvédő viselkedést folytatnak, [181] együttműködőbbek a terápiával, [182] pozitívabb elvárásokkal viszonyulnak egészségi állapotuk alakulását tekintve, [183] hamarabb térnek vissza munkájukhoz, [184] és kisebb mértékű stressz élnek meg betegségük kapcsán. [185] Az elsődleges/másodlagos kontroll kapcsán hangsúlyozott szituációfüggőség azonban itt is lényeges. Egy belső egészségkontrollhittel rendelkező személynek egy krónikus betegség fennállása esetén jelentős frusztrációt, csalódottságot és tehetetlenségérzést okozhat, ha azzal szembesül, hogy minden törekvése, aktív és máskor eredményhez vezető megküzdési stratégiája haszontalan az egészségének jelentős javulásához, akár a teljes gyógyuláshoz. Noha a koszorúér-betegség azon betegségek közé sorolható, amelyek a megfelelő terápiás előírások követésével sikerrel menedzselhetők, mégis kiújulhat a betegség, bekövetkezhet állapotromlás. Ilyen esetekben a kontrollérzet rugalmas átváltása („nem tudom a betegségem minden aspektusát befolyásolni”; vagy áttolt kontroll) megvédheti az egyént a kontrolltörekvése sikertelensége miatti negatív érzésektől („minden megtettem, mégis romlott az állapotom”). Fontos elfogadni, hogy az egyén nem rendelkezik tökéletes kontrollal a koszorúér-betegség minden vonatkozása (tünetek, lefolyás stb.) fölött, ám fontos felismerni, hogy mely területeken tartható fenn mégis a kontroll (akár a betegség – például a vércukorszint kontrollálása –, akár az élet más területei – például társas kapcsolatok – vonatkozásában).