A háború jellegét illetően három kérdés merül fel. Beszélhetünk-e hibrid háborúról? Válaszom egyértelműen igen, hiszen a katonai tényezőkön kívül számos egyéb módszerrel is találkozunk (gazdasági háború, információs hadviselés, diplomáciai módszerek alkalmazása stb.). A hibrid háborúnak ebben a konfliktusban három fázisát különíthetjük el. Az első fázis a fokozódó nyomásgyakorlás Ukrajnára a Majdan téri eseményeket követően. Ehhez kapcsolódott később a Krím elcsatolása és az orosz szeparatisták támogatása. A második fázis az ultimátum, amely az orosz csapatok ukrán határ mentén történő koncentrációjával járt. Ezzel párhuzamosan a NATO irányában kéréseket (követeléseket) fogalmaztak meg, például FÁK- (Független Államok Közössége) tagállam nem léphet be a NATO-ba, az 1997 után Kelet-Európába telepített amerikai erőket és infrastruktúrát vonják ki, a ballisztikus rakéták és a nukleáris fegyverek telepítése területén pedig vezessenek be korlátozásokat. A harmadik fázis a különleges katonai művelet elindításával vette kezdetét 2022. február 24-én. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy Ukrajna és Georgia (Grúzia) NATO-ba történő meghívását Oroszország provokációnak tekinti, a NATO keleti szárnyának megerősítését pedig katonai fenyegetésnek tartja. A fenyegetésre történő reagálás a tömegpusztító eszközök alkalmazási jogának hangoztatása, ami egyébként az orosz doktrína része, abban az esetben kerül alkalmazásra, ha Oroszország vagy szövetségesei ellen nukleáris fegyvert alkalmaznak, vagy ha az orosz állam léte kerül veszélybe. A 2020 júniusában publikált Az Oroszországi Föderáció alapelvei a nukleáris elrettentésről című dokumentum ugyan több opciót említ az atomfegyverek bevetésére, arról azonban nem írnak, hogy ha a hagyományos háborúban vesztésre állnak, használnák-e a nukleáris eszkalációt. A tömegpusztító fegyverekkel kapcsolatban az orosz vezetés úgy véli, hogy a következő esetekben kerülhetnek felhasználásra: ha a Nyugat belép a háborúba, ha Ukrajna nyugati segítség nélkül győzelemre áll, vagy ha nincs diplomáciai lehetőség, és a háború folytatása rendkívül költséges Oroszország számára. Az új világrendben Oroszország hatalmi pólus kíván maradni. A posztszovjet térségben mindenképpen domináns szerepet kíván betölteni, ennek érdekében, ha úgy értékelik a helyzetet, visszatérnek a háborúhoz, illetve az ezzel való fenyegetéshez, más szavakkal kifejezve Oroszország a katonai erőt meghatározó tényezőnek tekinti.

Úgy vélem, hogy az aszimmetrikus jelleg sem vitatható, ha az erőviszonyokat orosz–ukrán, vagy az Egyesült Államok és Oroszország, illetve Oroszország és a NATO viszonylatában elemezzük. Többen vitatják, számomra egyértelmű, hogy proxy (helyettesítő) háborúról van szó. Ma már ez a vélemény egyre meghatározóbbá válik. Ez is több szempontból vizsgálható: az Egyesült Államok és Oroszország összefüggésében, de a NATO és Oroszország viszonylatában is. Bármilyen elemzés esetén nem hagyhatók figyelmen kívül az előzmények. Nem feledhetők a Majdan tér eseményei (2014), a Krím félsziget elfoglalása, a kelet-ukrajnai szakadárok támogatása, az ukrajnai kisebbségek – köztük a magyar – elleni fellépések, a NATO keleti terjeszkedése, a minszki megállapodások kudarca, a meghatározó nyugati politikusok (Angela Merkel, François Hollande) által elismert időhúzás Ukrajna katonai felkészítésének céljával kapcsolatban, és számos egyéb, a bizalmatlanságot növelő intézkedések bevezetése mindkét oldalról. Ezek további elemzése és értékelése fontos feladat a tudomány számára. Ha csak a katonai erőviszonyokat vizsgáljuk, akkor ezek egyértelmű orosz győzelmet predesztinálnak. A tények viszont azt bizonyítják, hogy ma már nem csak a fegyverek száma képes befolyásolni a győzelmet. Az orosz célok a háború elején egyértelműen kerültek megfogalmazásra: globális szinten fenntartani a posztszovjet térséget, megakadályozni a NATO keleti irányba történő terjeszkedését, az orosz érdekszférában pedig fenntartani az orosz dominanciát. Oroszország a nagyhatalmi pozíció megőrzése érdekében fenyegeti néhány szomszédját, beleértve tömegpusztító eszközök alkalmazását is.

Regionális szinten Oroszország háborúval akarja megakadályozni Ukrajna nyugati közeledését, de szélesebb értelemben a teljes FÁK-térség vonatkozásában kimutatható ez a szándék.

A Nyugat részéről mindenképpen kiemelendő az új transzatlanti politika, az Egyesült Államok befolyásának növekedése Európában, a transzatlanti egység megerősítése és az Oroszország irányába mutató politika felülvizsgálata. Határozott nyugati cél az orosz energiától való elszakadás, ami tendenciaként mutatható ki, és nyilvánvalóan nem kecsegtet azonnali megoldással. Érzékelhető viszont az integráció elmélyítése a védelem területén, az Európai Unió és a NATO a korábbi időszakhoz viszonyított szorosabb együttműködése. A Nyugat célja Oroszország olyan meggyengítése, hogy a jövőben ne legyen képes hasonló háború megindítására. Megjegyzendő, hogy néhány nyugati országot váratlanul ért ez a háború, még akkor is, ha az Egyesült Államok hírszerzése előre jelezte a háború kezdetét. A katonai tervezők Keleten és Nyugaton tisztában voltak vele, hogy az előkészületek háborúhoz vezetnek. Ukrajna esetében egy nemzetállam fennmaradása érdekében folytatott honvédő háborúról beszélhetünk.