Az ideológiai terheltség, amit az 50-es és a 60-as évek novella- és regénytermésének jelentős hányadával kapcsolatban joggal emlegethetünk, nem csupán azt jelenti, hogy a művekben szemléleti hátterében – az irányregényekre jellemző módon – ideológiai meggyőződések, egyszerű üzenetek húzódnak meg, amelyek irányítják a cselekményt, hanem azt is, hogy az elbeszélések morális dimenziójában, a szerepelők és tetteik narrátori értékelésében politikai ideológiák alakítják a morális ítéleteket. Ez nem kizárólag a kommunista kurzussal barátságos viszonyban lévő alkotásokra igaz, hanem olyanokra is, amelyek – mint Sánta Ferenc, Fejes Endre és Sütő András egy-egy művének példáján láttuk – kisebb vagy nagyobb kritikai távolságot őriznek vele szemben. Konrád György 1969-ben kiadott A látogató című regényében éppen az erkölcs ideológiai-hatalmi megalapozásának összeomlását kísérhetjük figyelemmel, mégpedig a narráció és a nyelv poétikai regisztereiben. A regény elbeszélője egy gyámügyi előadó (neve helyett egy kezdőbetű áll: T.), aki egyszerre részese vagy közeli szemlélője nyomorult, reménytelen, halálba futó életeknek, és egy intézménynek, amelynek feladata a beavatkozás, a segítség lenne, valójában működésének szabálya szerint csupán büntet, és dokumentálja a pusztulást. Konrád az előadó tudatára szűkíti a regényvilágot, arra, amit T., a gyámügyi előadó elképzel, amikor Bandula Ferike esetével találkozik. T. valóságos lehetőségként éli át, hogy munkakörének határain és addigi életének keretein túllépve odaköltözzék a magatehetetlen, állati módon nevelt kisfiú mellé. Kezdetben úgy képzeli, képes lesz a fiút az emberi társadalom részévé tenni. A nevelés iránya azonban megfordul: T.-nek előbb el kell fogadnia Bandula Feri lefokozott létének következményeit, majd rájön, hogy szabadságának forrása éppen e lefokozottság, és a „Tanuljunk a hülyéktől” című fejezettől kezdve maga T. is az animalitásban keresi személyiségének szabad formáját. Ez többek között azzal is jár, hogy előbb a munkahelyi, majd családi biztonságról is le kell mondania. Az itt vázolt életlehetőség elbeszélése metalepszis, azaz az eltérő valóság- és tudatszintek közti átlépés, és azok egymásba csúsztatásának eredménye. Ez az alakzat átalakítja a hagyományos realista elbeszélés viszonyait, még akkor is, ha A látogató a társadalmi körülmények részletes riportszerű ábrázolásának köszönhetően nyilvánvalóan rá van utalva a szociografikus próza hagyományaira.