A francia századvég meghatározó élménye a poroszoktól elszenvedett vereség, amely az egész nemzetet sújtotta, s a párizsi kommün, amely magát a társadalmi berendezkedést tette kérdésessé. Két áramlat küzd ekkor egymással: a tudományokra hivatkozó naturalizmus, amely 1880 körül szinte egyedül uralja a prózai műfajokat, s a magát idealistaként meghatározó szimbolizmus, amelynek igazi birodalma a költészet. A szimbolisták egyrészt az anyagelvűség tagadói, másrészt a költészet megújításán töprengő vagy éppenséggel fölforgatásán munkálkodó kísérletezők. Történetük elválaszthatatlan a festészet (Gustave Moreau, Gauguin, Seurat, Signac s főleg Van Gogh), illetve a zene (Debussy, Fauré, a wagnerizmus) világától, de a párizsi irodalmi bohémvilágtól, a szaporodó folyóiratoktól is. Mint mesterük, Mallarmé, a haszonelvűséggel a költészetet állítják szembe. Nem véletlen, hogy Franciaországban éppen 1870 után válik rendkívül népszerűvé Schopenhauer filozófiája s mutatható ki általában is a német idealista filozófia mélyebb hatása. A kritika tárgyává jellemző módon a tudomány és a tudományos gondolkodás válik. A szimbolisták között sajátos csoportot alkotnak a belgák, mint a modern életet, a munka világát, de a Novemberi szél félelmes szimfóniáját is megéneklő Verhaeren (1855–1916) vagy a szimbolista líra eszközeivel élő drámaíró Maurice Maeterlinck (1862–1949), a Maleine hercegnő (La Princesse Maleine, 1889), A vakok (Les Aveugles, 1891), a Pelléas et Mélisande (1892) írója.