Az orvosi végzettségű, bécsi Schnitzler (1862–1931) színművei az Ibsen közvetítésével feldolgozott társasági-analitikus dráma hagyományát folytatják. Az 1889–1890-ben írt Anatol-ciklus elé Hofmannsthal írt verses prológust. Első olvasásra aligha képzelhetnénk el nagyobb ellentétet, mint amilyen az olasz városképfestő, Antonio Canaletto az 1760-as év Bécsének rokokóját elénk táró képi beszámolója és az igen laza jeleneteket összefűző, az 1890-es év Monarchiájába helyezett Anatol dialógustechnikája között van. Anatol részben barátjával, részben pedig egy jelenetenként változó hölggyel társalog. Útkeresése, életcéljának körvonalazatlansága, erkölcsi világának elmosódottsága és általában véve egzisztenciájának kontúrtalansága egy lezárhatatlan történetet hoz a színpadra. Anatol házassága nem a történet váratlan lezárását jelenti, csupán egy új szakasz kezdetét, amelynek fenyegetettsége ott rejlik a mű végkicsengésében. A párbeszédek könnyedsége, felelőtlensége világosan mutatja a századfordulós lét ürességét, a beszéd kiüresedettségét, amellyel Hofmannsthal prológusára utal vissza: ez utóbbi a színpompásnak ható tárgyi világot mintegy a – koraérettnek, kecsesnek és szomorúnak látott – „kis világok” világszínpadaként fogja föl (nyersfordításban: „játsszunk tehát színházat, saját darabjainkat játsszuk”), ahol „lelkünk komédiái” tűnnek föl. A rossz dolgok finom-csinos formái, a sima szavak, a félig kimondott és félig titkos érzések jelennek meg, „agóniák és epizódok” játszódnak le. (Az Agónia és az Epizód az Anatol-ciklus egy-egy jelenetének címe.) A játék és a valóság összeér. Az egyik oldalon a rokokó összeomlás, a vég előtti színjáték-kedélyesség tárul elénk, a másikon a 19. század erkölcstörténetének és botránykrónikájának „fenségessége” lesz könnyed látványossággá, amely egy egész világ haláltáncának kölcsönöz kecses formát.