1883. június 15-én a Reichstag, a német parlament elfogadta a munkások kötelező egészségbiztosításáról szóló törvényt. 1862-ben a kancellárrá választott Otto von Bismarck ígéretet tett a német munkásmozgalom legtekintélyesebb vezetőjének, Ferdinand Lasselle-nak (aki akkor a porosz törvényhozás tagja volt), hogy a munkásság helyzetét javító szociális intézkedéseket fog hozni. Ezzel a német egység ügyének, illetve az ennek érdekében folytatott fegyverkezés és diplomáciai erőfeszítések támogatására kívánta őt megnyerni. A német egészségbiztosítási rendszer társadalombiztosítói a betegpénztárak (Krankenkasse), melyek területi, vállalati és szakmai alapon szerveződtek. A bismarcki modellben az aktív népesség számottevő hányadát társadalombiztosítóba lépésre kötelezik, amivel nem csak a belépő, hanem eltartottjai is biztosítottá válnak. Eleinte a munkaviszonyban álló, de meghatározott keresetet (cenzus) el nem érő alkalmazottak belépése kötelező volt. A II. világháború után a nem munkaviszonyban állók (például önfoglalkoztatókra – birtokos parasztok, mezőgazdasági idénymunkások, kisiparosok, kiskereskedők) többségére is kiterjesztették, illetve választhatóvá tették. A bismarcki modellben az egészségbiztosítási rendszerből ki lehet maradni; két irányban is. Kimaradnak a legszegényebbek, a társadalom perifériáján élők, akik csak alkalmi munkából élnek. Emellett kimaradnak a jómódúak, a cenzus felett kereső alkalmazottak, illetve a nagy vagyonnal és/vagy jövedelemmel rendelkezők, akiknek anyagi helyzete nem igényli az egészségbiztosítást. Sok országban a jómódúak, saját döntésük alapján beléphetnek a társadalombiztosítási rendszerbe. Társadalombiztosítási járulékot a munkavállaló és munkáltató is fizet közel fele-fele arányban. A fele-fele aránytól Izrael (munkaadó nem fizet járulékot) és Franciaország (a járulék kb. 96%-át a munkaadó fizeti) tér el leginkább. A járulékoltatás célja sehol sem az, hogy így biztosítsák az egészségbiztosítási rendszer összes költségét, a fontos az, hogy az egyes országban a GDP arányában mennyit költenek az egészségügyre. A betegpénztárak maguk határozzák meg, hogy a jogszabályban foglalt alapcsomagnál mennyivel nyújtanak többet, és ezért mekkora járulékot kérnek (a törvénybe foglalt korlátokkal). A járulék munkaadók és munkavállalók közötti megoszlását törvény határozta meg. Az 1950-es évek első feléig 2:1 arányban a munkavállalók fizették a nagyobb részt, azt követően fele-fele lett arány. A betegpénztárak száma 1885-ben, lényegében az induláskor 18 776, ami 1913-ban 21 342, majd 1925-ben már csak 7777, 1938-ban pedig 4625 betegpénztár működött. 1950-ben, a II. világháború után, a kettéosztott ország nyugati felén, a Német Szövetségi Köztársaságban számuk 1992-re csökkent, ami 1960-ig 2028-ra emelkedett. Ezután lassú csökkenés következett, 1987-ben 1182 betegpénztár működött. Németország újraegyesítését követően számuk emelkedett, 1993. január 1-jén 1221. Jelenleg 300 alatt van a számuk, 2005. január 1-én 267 betegbiztosító pénztár működött. Az idők során folyamatosan növekedett a betegpénztárak átlagos taglétszáma. Ez 1885-ben mindössze 225 fő. Az átlagos taglétszám négy évtized alatt megtízszereződött (1925: 2345 fő), a következő negyedszázadban pedig túllépte a tízezret (1950: 10 141 fő). 1987-1997 között 91 780 fő. 2003-ban a betegpénztárak átlagos taglétszáma már 159 780 fő. A biztosítottak száma, melybe a járulékfizető tagokon kívül a nem kereső házastársak és az eltartott gyermekek is beletartoznak, lényegesen nagyobb a járulékfizető tagok számánál. 2004. január 1-jén létező 292 betegpénztárnak 72 millió biztosítottja volt (ebből 50,7 millió tag, a többi hozzátartozó), míg az egészségbiztosítási rendszeren kívül lévő 7,1 millió fő 49 magánbiztosító biztosítottja volt. A járulékfizetésnek létezik felső határa, ez 2006-ban 3562,5 euró (2004: 3487,5, 2005: 3525). A járulékfizetés felső határa nem azonos azzal a kereseti szinttel, mely alatt a tagság kötelező, ez 2006-ben havi 3937,5 euró (2004: 3862 euró). A német egészségbiztosítási rendszer létrejöttétől egészen 1923-ig önrészmentes volt. Ekkor az I. világháború utáni recesszió miatt gyógyszerekre és gyógyászati segédeszközökre 10-20%-os önrészt vezettek be. Az 1990-es évek elejétől mutatkozó finanszírozási problémák felvetették az önrészfizetés súlyának emelését, illetve új területekre történő kiterjesztését. 2004-ben a járóbeteg-ellátásban három hónapra szóló vizitdíjat vezettek be (10 euró ellenében három hónapig nem kell ugyanannak az orvosnak fizetni). 2004-től a gyógyszerekért az ár 10%-át, ill. max. 10 eurót kell fizetni. A német egészségbiztosítási rendszer ma 5 pilléren nyugszik: (1) betegbiztosítás (1883); (2) munkahelyi balesetbiztosítás (1884); (3) öregségi és rokkantsági nyugdíj (1889); (4) munkanélküliség elleni biztosítás (1927); (5) ápolásbiztosítási ágazat (1994)