Az amerikai gazdaság belföldi szereplőinek megtakarítási hajlandósága jó ideje alacsony. A XXI. század első évtizedében a magán- (lakosság és vállalatok) és a költségvetési szféra változó, de általában nettó adósok (negatív megtakarítók) voltak. Az USA külső finanszírozási igénye 1991–2007 között a GDP 2–5%-a között szóródott. Ez az igény nem enyhült, hanem nőtt. Célszerű emlékeztetni, hogy az amerikai gazdaság még a gyarmati időkben is, egészen az I. világháború kezdetéig, jelentős kereskedelmi hiányt halmozott fel, amellyel viszont együtt járt az Európából indított és az Újvilágba érkezett közel hasonló méretű tőkebeáramlás. Az USA gazdaságtörténetének első 300 évében nettó adós és jelentős tőkeimportőr-nemzet volt. Később, ebből a kezdetben jelentéktelen kis gyarmati ország státusából vált a világ legerősebb gazdaságává. Ugyanakkor ma is nettó adós és masszív tőkeimportőr. Nem árt visszaidézni: a XX. század első harmadában, leginkább a hírhedt Smoot–Hawly Act durván protekcionista vámtörvényei jóvoltából csúszott Amerika – és vele a fejlett világ és annak kereskedelme – egy mély depresszióba. Ilyen veszély most nem fenyeget. De mégis kialakult egy mind méretét, mind kiterjedtségét illetően a második világháború utáni időszakban példátlanul súlyos nemzetközi hitelpiaci bizalomvesztés, amely 2008 tavaszán központi banki és kormányrészről rendkívüli likviditásbővítő beavatkozások sorozatát is elindította az USA-ban, majd Európában. A folyamatok hátterében alapvetően az 1985-öt követően kialakuló, erőteljesen csökkenő lakossági megtakarítási hajlandóság (illetve ennek azonnali következménye, a folyamatosan növekvő fogyasztási hajlandóság) áll.