A 2007-ben kezdődő, és 2008 őszén elmélyülő világgazdasági válság jelei már a 90-es években jelentkeztek kisebb, regionális válságok formájában (Mexikó, Távol-Kelet, Oroszország, Brazília stb.). 2007-ben ingatlanpiaci válságként megjelent a krízis a fejlett világban is, és a nemzetközi pénzügyi rendszer interdependenciái miatt rövid időn belül monetáris (pénzügyi), majd reálgazdasági világválsággá alakult át. A válság következtében a pénz- és tőkepiacok visszaestek (ennek oka a pánikszerű értékpapír-eladásokban, a kockázatos piacokról való kivonulásban keresendő, visszaesett a hitelezési aktivitás), a csökkenő kereslet eredménye a készletek növekedése, majd a termelés jelentős visszaesése. Ez együtt járt a foglalkoztatás csökkenésével is, az elbizonytalanodott lakosság visszafogta vásárlásait (a megtakarítás növelésére téve a hangsúlyt). Tehát mind a vállalati, mind a lakossági szféra csökkentette kiadásait, de tovább nőtt a munkanélküliség, így egy önmagát erősítő válságspirál alakult ki. 2009 tavaszára egyértelművé vált, hogy nem egyszerű monetáris és nemcsak túltermelési válságról van szó, hanem a piacgazdaság, a globális kapitalizmus válságáról. A válság mélységét mutatja, hogy globálissá vált, és gyakorlatilag minden országot érint. A történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy a pénzügyi válságból kifejlődő reálgazdasági recesszió mélyebb és tartósabb, mint a „normál válság” (lásd az 1929–1933 nagy világgazdasági válságot).