Mindazonáltal visszacsatolhatunk a 2. fejezethez, ahol azt tapasztaltuk, hogy a bankárok a hagyományos magatartásformáktól eltérően, a monetáris szabálytalan letétre vonatkozóan hajlamosak a tantundem szabályát figyelmen kívül hagyni – a letét folytonosan elérhető összegét tudniillik fenn kellene tartaniuk. Végül ez a kísértés oda vezetett, hogy a bankárok a látra szóló betétek egy bizonyos részét is elkezdték bevonni a bank saját üzleti célú felhasználásaira. Saravia de la Calle ehhez a nagyon is ismert gyarlósághoz fűzött megjegyzéseit a 3. fejezetben olvashattuk. Ismerve az ilyen gyakorlatból eredő magánhaszon hatalmas mértékét, itt vagyunk kötelesek hangsúlyozni, hogy mennyire nyomasztó és elviselhetetlen ez a jelenség. Az első időkben, amikor a bankárok a betétesek pénzét üzleti célból kezdték el felhasználni, még titokban és lehajtott fejjel tették azt – ezt láthattuk a 2. fejezetben található esettanulmányokban. Ebben a fázisban a bankárok többsége még tudatában volt annak, hogy cselekedeteinek természete mennyire jogtalan. Később, sok évszázadot és hányattatást követően a bankárok elérték, hogy nyíltan és jogszerűen eljárva sérthessék meg a fenti jogelveket. Tették mindezt úgy, hogy a kormány biztosította számukra a szükséges előjogokat a célból, hogy felhasználhassák betéteseik pénzét is – általában olyan kölcsönök folyósításával, amiket eredetileg a kormány felé helyeztek ki. Most áttekintjük, hogy a bankárok a bank saját könyvelésében miként rögzítik a látra szóló betétek ilyen irányú eltulajdonítását.198