Az 1970-es évek elején a gazdaság több mint két évtizedes növekedése megtört: a korábban magas növekedési ráták visszaestek, elszabadult az infláció; a fordista gazdasági-társadalmi formáció válságba került. A világméretű válság kialakulását nem egyetlen ok, hanem külső (a gazdaság nemzetköziesedése) és belső okok (a fejlődési modell válsága) együttese, eredője idézte elő. Az 1973-ban majd 1979-ben következett olajárrobbanás, valamint a természeti erőforrások Római Klub61 által előrevetített kimerülése hatékonytalanná tette és válságba sodorta a gazdasági növekedés motorját jelentő nyersanyagigényes és energiafaló húzóágazatokat (pl. nehézipar) (Benko 1992). A tömegtermékek piaca ugyanakkor telítődött, azok – életciklusuk hanyatló szakaszába érve – csökkenő mértékű keresletet indukáltak, előállításuk révén pedig egyre kisebb nyereségre lehetett szert tenni, miközben értékesítésüket a fogyasztói igények differenciálódása következtében növekvő bizonytalanság övezte. A vásárlók elfordultak az uniformizált termékektől, ezáltal a termékek életciklusa lerövidült, a tömegtermelés során alkalmazott változatlan technológia pedig megkönnyítette az új szereplők piacra lépését, s kiélezte a vállalatok közötti konkurenciaharcot. Az 1970-es évek elején a gazdasággal párhuzamosan az állam is válságba került. A jóléti államok elbürokratizálódtak, túlméretezetté váltak, tartalékaik kimerültek, és – az államadósságból finanszírozott fejlesztések, valamint a magas jóléti juttatások62 miatt – erőteljesen eladósodtak. A jövedelmek központosításának és újraelosztásának magas aránya korlátozta a gazdaság növekedését, a hatalmas államgépezet – a nagyvállalatokhoz hasonlóan – rugalmatlan, lassan reagáló dinoszaurusszá vált (Cséfalvay 2004).