Leonardo Bruni, Trebizond, Angelo Poliziano (1454–1494) és Ermolao Barbaro a reneszánsz Arisztotelész-recepciójának eddig említett fő alakjai, akik humanista fordítások és interpretációk révén a Stagírita gondolkodásának új megközelítését készítették elő. Különös vonása ennek a – skolasztikától megtisztítani kívánt – recepciónak az, hogy a kereszténység középkori filozófiai támasza ebben az új megközelítésben éppenséggel eretnekgyanús, a kereszténységgel nem nagyon összeférő filozófiai álláspontokat hívott életre. Minél inkább előtérbe került az a nézet, mely szerint – különösen metafizikai téren – a platóni filozófia alkalmasabb a kereszténységgel való összhang megteremtésére, mint az arisztotelészi, annál valószínűbb volt, hogy Arisztotelész követői közt felbukkannak nem ortodox nézetek. Az V. lateráni zsinat 1513-ban rendeletet hozott arról, hogy a keresztény filozófusoknak filozófiai érvekkel kell alátámasztaniuk a lélek halhatatlanságának dogmáját. X. Leó Apostolici regiminis kezdetű, a zsinat alkalmából kiadott bullája már azokat a filozófusokat is elítéli, akik csupán tisztán filozófiai és racionális alapon veszik védelmükbe a lélek személyes halhatatlanságát állító nézeteket. Ez a zsinati állásfoglalás kétségtelenül platonikus ihletettségűnek tekinthető, amely ugyanakkor tekintélyi érvvel szól bele a filozófiai argumentumok vitájába. Hisz Arisztotelész legtekintélyesebb hagyományos értelmezői, Averroës és Alexandriai Aphrodisziasz ebben a kérdésben kifejezetten a határozattól eltérő álláspontot vallottak: Aphrodisziasz egyszerűen tagadta a lélek fennmaradását a test halála után, Averroës pedig pusztán egy egyetemes, tehát nem személyes lélek halhatatlanságát tartotta lehetségesnek. A határozat tehát gyakorlatilag a filozófiai vizsgálódás függetlenségének legalábbis felfüggesztését jelentette, s ez értelemszerűen megosztotta a filozófusokat, és különösen az Arisztotelész-követőket álláspontjuk újragondolására késztette.