Természetesen a politikai gondolkodás reneszánszának is vannak 14. századi előzményei, melyeket a tudományos előzményekhez hasonlóan most csak megemlítünk. A ferencesek szegénységről alkotott elképzelései körül kirobbant politikai-filozófiai vitában Ockham és Padovai Marsilius (Defensor pacis – A béke védelmezője –, 1324) képviseltek jellegzetesen „laikus” álláspontot, melynek alapja az az elgondolás, hogy az állam organikus egység, amely akkor egészséges, ha egységét egyetlen hatalom uralma szavatolja. Ez az egységes hatalom pedig a világi uralkodó kezében kell hogy összpontosuljon, amellyel szemben az egyház hatalmi aspirációi a betegség, a békétlenség tüneteit jelentik. Ugyanakkor kétségtelen, hogy az egyházi hatalomnak a világi alá rendelésével megvalósítandó abszolutista állam nem volt a középkori gondolkodók javaslatai között, s ennyiben ennek a képződménynek megjelenése a történelemben s a politikai gondolkodók műveiben jellegzetesen újkori fejlemény. Ez azonban nem jelentette azt, hogy az újkori gondolkodók jellegzetesen a királyok abszolút hatalmának feltétlen hívei lettek volna. Inkább azt tükrözi, hogy az uralkodói hatalom korlátozásának, illetve megosztásának középkori, az egyház világi hatalmára épülő módozata helyett tisztán világi módokat igyekeztek találni. Az egyik ilyen újkori módozat a természetjog – középkori eredetű – gondolatának újszerű alkalmazása, amelynek alapja az az elgondolás, hogy a természet törvényei alapvetően a szuverént is kötelezik, s bizonyos természetes jogok alapvetően megilletik az alattvalókat, illetve polgárokat. A reformációval az a kérdés is felmerült, hogy miként viszonyulnak az új felekezetek képviselői a politikai hatalomhoz. Általánosságban azt lehet mondani, hogy a lutheránusok inkább hajlottak a világi felsőbbség hatalmának elismerésére, mint a kálvinisták, akik – Kálvin genfi uralmának időszakát leszámítva – jobbára más vallású uralkodók alatt éltek.