Az erkölcsfilozófiai művek közül elsőként Az erkölcsök metafizikájának alapvetése (1785) jelent meg, majd A gyakorlati ész kritikája (1788), végül – majd egy évtizeddel később – Az erkölcsök metafizikája (1797). Az első két mű tartalmazza az erkölcsfilozófia alapvetésével kapcsolatos megfontolásokat, míg az utolsó és egyszersmind legterjedelmesebb könyv a gyakorlati ész konkrét erkölcsi előírásainak felsorolására és vizsgálatára vállalkozik. A kanti filozófia nem csupán az elméleti ész szempontjából jelentett fordulatot a gondolkodás történetében: az erkölcsfilozófiai gondolkodást ugyanilyen radikálisan reformálta meg. Gyakorlati filozófiájának újdonsága és különleges jelentősége abban ragadható meg, hogy elsőként igyekezett a morált tisztán, vagyis mindenféle célképzettől, hajlamtól, boldogságfogalomtól függetlenül elgondolni. A kanti erkölcsfilozófiai fordulat középponti fogalma a kötelesség (ezért nevezik „deontologikus etikának”). Az európai morális gondolkodás visszatérő mozzanata a hajlamokkal szembeni ellenállás. Meglepően hangozhat azonban, hogy Kant az erkölcsiséget nemcsak a hajlamokkal, hanem magával a boldogság fogalmával is szembeállította, ami pedig a görögök óta magától értetődő módon az erkölcsfilozófiai gondolkodás középpontjában állt. Kant azonban azt állítja, hogy a boldogság képzete nem lehet az erkölcsi cselekvés alapja vagy célja, mert egyfelől a boldogság túlságosan is meghatározatlan, „tarkabarka fogalom”, ahogy egy helyütt fogalmaz, másfelől nem a gyakorlati ész, hanem a képzelőerő fogalma. Egyszerűbben: a boldogság fogalma nem definiálható, mivel a megelégedettség és a kellemesség képzetéhez kapcsolódik, ezeken keresztül pedig a hajlamokkal érintkezik. Továbbá azért nem lehet a boldogság az erkölcsi törvény alapja, mert akkor ezt a törvényt függővé tennénk egy célképzettől, vagyis alárendelnénk bizonyos feltételeknek. Az erkölcsi törvény azonban feltétel nélküli, s ezt a feltétlenséget fejezi ki a kötelesség fogalma.