Az elementáris filozófia recepciója egyre kiterjedtebbé vált: 1794. február 11–12-én az Allgemeine Litteratur-Zeitung hasábjain megjelent egy terjedelmes Aenesidemus-recenzió, melynek szerzője Johann Gottlieb Fichte (1762–1814) volt. Fichte ebben az időben már levelezésben állt Reinholddal, így egy levélben még egyszer összefoglalhatta írásának alapvető szándékát: „Ön biztosan érezte […], hogy mennyire becsülöm az Ön vizsgálódásait, és hogy mennyit köszönhetek Önnek. Úgy gondolom azonban, hogy nekem azon a dicsőséges úton, amelyen Ön halad, tovább kell mennem. A rendszert, amelyre a recenzióban utalok, legalábbis nagyrészt, de még messze sem közlésre alkalmas módon, már fel is vázoltam” (Fichte 1986: 101). Alig egy évvel később az első komolyabb konfliktus kirobbanásakor Fichte már jóval keményebben fogalmaz: „Az Aenesidemusról szóló ítéletemet, úgy gondolom, kimondtam. […]. A szerző írói érdemeit most ugyan sokkal kevesebbre értékelem, mint akkor, de mégis úgy gondolom, hogy ő megcáfolta az Ön elementáris filozófiáját.” E két értékelés egymás mellé állítása meglepetést kelthet, sőt némileg még rejtélyes is lehet. Az elsőben arról van szó, hogy Fichte elfogadja a reinholdi koncepció alapgondolatát, de úgy gondolja, hogy a Reinhold által kijelölt úton tovább kell menni; a második viszont Reinhold cáfolatáról beszél. E két értékelés ütköztetése már mutatja, hogy egy rendkívül érdekes, feszültségekkel teli, immanens kritikával lesz dolgunk. Fichte mindenekelőtt elismeri és magáévá teszi a szkeptikus filozófia funkciójának bemutatását. „Tagadhatatlan, hogy a filozofáló ész minden említésre méltó előrelépést, amelyet valaha is megtett, a szkepticizmusnak köszönheti jelesül a mindenkori nyugvópont bizonytalanságára vonatkozó megjegyzéseinek […]; ebben az esetben viszont semmi sem kívánatosabb annál, mint hogy a szkepticizmus megkoronázza a maga művét, és a kutató észt előrehajtsa a maga magasztos céljáig […]” (Fichte 1962a: 131). Schulze képes volt e szónok szerepének betöltésére. Az ilyen intenciókkal fellépő szkepticizmusnak a „maga fegyvereit” szükségképpen a reinholdi elementáris filozófia ellen kellett irányítania, mert ez a kritikai filozófia legtöbb híve szerint a tudományos filozófia megalapozását vagy végrehajtotta, vagy legalábbis előkészítette. Fichte szerint ez volt a szkepticizmus utolsó nagy föllépése a filozófia történetében: rámutatott arra, hogy az önmagát a filozófiai tudományosság betetőzésének tekintő program még nem az igazi, és ezzel előkészítette a talajt az igazán tudományos filozófia tényleges megteremtése számára. „Úgy gondolom […], hogy nekem azon a dicsőséges úton, amelyen Ön halad, tovább kell mennem” (Fichte 1986: 101). De hogyan kell tovább haladni ezen az úton, hogyan lehet valóban megteremteni a filozófia tudományosságát? Különböző kritikák hatására Reinhold hite 1792 tavaszán megingott egy univerzális alaptétel lehetőségében. Fichte viszont úgy olvassa Schulze könyvét, hogy abban benne van az első alaptétel jelentőségének elismerése. „Aenesidemus először is elismeri, hogy eddig a filozófiából hiányzott egy legfelső általános érvényű alaptétel, és hogy a filozófia csak egy ilyen felállítása után emelkedhet fel a tudomány rangjára. Számára továbbá tagadhatatlannak tűnt, hogy ez az alaptétel nem más, mint az, amely az összes fogalom közül a legmagasabbat, a képzet és az elképzelhető fogalmát meghatározza és rögzíti” (Fichte 1962a: 132–133). És most Fichte egyszerre csak beleszól a szkeptikus és az elementáris filozófus rekonstruált egyetértésébe. Azzal, hogy a tudományosság csak egy alaptétel bázisán lehetséges, maga is egyetért. Azzal viszont már nem ért egyet, hogy az alaptételnek a képzet és a képzetalkotó képesség fogalmait kellene megalapoznia. Ebből a felismerésből indul ki a reinholdi alaptétel átfogalmazásának programja. Fichte valóban egyetért Schulze kritikájának mindhárom pontjával, de a képzet és a tudat fogalmát – egyelőre még kísérletképpen – az én fogalmával próbálja helyettesíteni. „Az én az, ami, és mindaz, ami létezik, az én számára létezik. Ezen a tételen az ismeretünk nem tud átlépni” (144). Így jutunk el az alaptétel újrameghatározásának programjához: a tudat tételét az én tételével kellene helyettesítenünk. A Schulze által megfogalmazott második ellenvetés alapján azonban a puszta helyettesítés még nem elég. Ezért Fichte az én tételét valóban kijelentésként próbálja megfogalmazni, aminek következtében az a következő formát ölti: „én vagyok” vagy „én én vagyok”. A recenzióban csak jelzésszerűen vázolt program néhány eleme Fichte levelezésében is megjelenik. 1793. december közepén Fichte Heinrich Stephaninak hatalmas felfedezésről számol be. „Örüljön velem együtt az aratásnak, felfedeztem egy új fundamentumot, amelyből kiindulva az egész filozófiát nagyon könnyen ki lehet fejteni. […] Röviden, azt hiszem, néhány éven belül lesz egy olyan filozófiánk, amelynek evidenciája vetekedni fog a matematikáéval” (94–95). Hogy mi ez az új fundamentum, arról Fichte egyelőre nem árul el semmit.