A fiatal Karl Marx (1818–1883) is mindenekelőtt a hegeli filozófiával próbál szembenézni, és ebben a törekvésében döntően a feuerbachi koncepcióra támaszkodik. Marx – első megközelítésben – a hegeli Jogfilozófiát ugyanolyan szempontok alapján bírálja, mint Feuerbach a Fenomenológiát. A Jogfilozófia legnagyobb tartalmi problémáját Marx abban látja, hogy az állam megdicsőítésére hajlik: az állam „a magát akaratként megvalósító ész hatalma” (Hegel 1983: 267). Ugyanakkor az állam a társadalom létének betetőzése, „az erkölcsi eszme valósága” (261). Marx részletesen idézi és kommentálja a Jogfilozófiának az államra vonatkozó paragrafusait, és végső soron azt próbálja megmutatni, hogy Hegel a végtelenség vagy az általánosság túlereje miatt nem képes megragadni a társadalom valóságos struktúráját. Nem egy konkrét koncepcionális hiba miatt hajlik az állam kitüntetésére, hanem azért, mert a spekulatív filozófia eleve ehhez a következtetéshez vezet. Marx stiláris elemzésekkel azt próbálja kimutatni, hogy Hegel filozófiai nyelvezetében egyfajta miszticizmus működik. Ha már Feuerbach azt írta a Fenomenológiáról, hogy abban az elvont logikai szempont válik dominánssá, akkor ugyanez elmondható a hegeli államjogról is. Marx mintegy alkalmazza a feuerbachi koncepciót, amikor a következőket írja: „Az eszme termékévé, predikátumává tette azt, ami a szubjektuma. Nem a tárgyból fejleszti ki a gondolkodását, hanem a tárgyat fejleszti ki a logika elvont szférájában önmagával elkészült gondolkodás szerint. Nem arról van szó nála, hogy kifejlessze a politikai berendezkedés meghatározott eszméjét, hanem arról, hogy a politikai berendezkedést viszonyba hozza az elvont eszmével, hogy a politikai berendezkedést (az eszme) élettörténetének egy tagjaként rangsorolja, ami nyilvánvalóan misztifikáció” (Marx 1957b: 213). A kritikák tárgyi különbségei tartalmi különbségekhez is vezetnek: amíg Feuerbachnál az érzéki lény, az individuum alkotta a végső bázist, addig Marxnál ezt a szerepet a polgári társadalom töltötte be. Pontosabb talán, ha azt mondjuk, hogy a fiatal Marx érdeklődésének homlokterében a társadalmi körülmények között élő individuum áll. Ezért néha Marx mintha átmenetet próbálna konstruálni az antropológiai alapvetés és a társadalomfilozófia megalapozása között. A hegeli jogfilozófia kritikájához című műben olvashatjuk: „De az ember nem valami elvont, a világon kívül kuksoló lény: az ember az ember világa, az állam, a társadalom” (Marx 1957a: 378). Ezt a kettősséget úgy is megfogalmazhatjuk, hogy Marx sokáig nem dönti el, hogy a végességet az antropológiával vagy a társadalmisággal azonosítsa-e. A német ideológiában (1846/47) a következőket olvashatjuk: „Az előfeltételek, amelyekkel kezdjük, nem önkényesek, nem dogmák, hanem valóságos előfeltételek, amelyektől csak a képzeletben lehet elvonatkoztatni. […] Minden emberi történelem első előfeltétele természetesen eleven emberi egyének létezése” (Marx–Engels 1960: 22). Itt egyenesen úgy tűnik, mintha Marx felelevenítené Feuerbach antropológiai perspektíváját. „Az embereket az állatoktól megkülönböztethetjük a tudattal, a vallással, vagy amivel akarjuk” (23.). Marx nem mondja, hogy ez a meghatározás jó vagy rossz, hanem csak azt, hogy teljesen közömbös. És most jön egy perspektívaváltás: „Ők maguk akkor kezdik el magukat az állatoktól megkülönböztetni, amikor termelni kezdik létfenntartási eszközeiket […]” (uo.). (Ugyanezt az összefüggést fejti ki a perspektívaváltás nélkül egy kihúzott passzus: „Ezeknek az egyéneknek első történelmi cselekedete, amely által megkülönböztetik magukat az állatoktól, nem az, hogy gondolkoznak, hanem hogy létfenntartási eszközeiket termelni kezdik” (Uo.). Ezt a perspektívaváltást csakis úgy magyarázhatjuk, hogy a spekulációnál előrébb való a praxis. Az antropológiai perspektívából kiindulva így mégis eljutottunk a polgári társadalomhoz, pontosabban annak gazdasági alapzatához.