Kierkegaard számára a bűn az egzisztencia része, adottság és tény, ugyanakkor felfoghatatlan paradoxon: legalább akkora paradoxon, mint a hit lehetősége. A bűn nem más, mint a vallásival való szembeszegülés, vagy az attól való menekülés. A szorongás fogalma (1844) – immár nem az életstádiumok keretein belül – a bűn kérdésével és a bűn alapján létrejövő szorongással foglalkozik. Az életmű talán legnehezebb szövege abból indul ki, hogy a racionális etikák nem érthetik a valóságos bűnt, mert egy ideális normarendszerből indulnak ki, és előfeltételezik, hogy az erény tanítható és megvalósítható. A bűn kérdésében minden hagyományos etika perspektívájával szakít Kierkegaard: a bűn valósága nem az igazság meg nem értésében rejlik, hanem az igazság nem akarásában és az igazságból fakadó szorongásban. A bűn lényege azért nem érthető meg és azért nem illeszthető az erkölcsfilozófiák rendszerébe, mert egy rejtélyes és levezethetetlen ugrással jelenik meg. Az eredeti ártatlanság állapotából váratlanul és paradox módon tör elő a bűn, ám nem az emberi nemre kívülről mért csapásként. Nem egy eredendő és történetileg öröklődő bűnről van tehát szó, hanem olyasmiről, ami az emberi egzisztencia meghatározó összetevője. Az ember ugyanis test és lélek szintézise, vagyis szellem, szorongása pedig abból a sejtésből fakad, hogy van benne valami, amit még ő maga sem ismer (a szellem), s aminek révén létezése több, mint egy puszta természeti lény létezése. A szellem a szabadságtól való szorongásban ad hírt először magáról. A szorongás tehát nem egy elkövetett bűn következménye, hanem a bűn lehetőségének a megjelenése. A sorrend megfordul Kierkegaardnál: a bűntudat – a szorongás formájában – megelőzi az elkövetett bűnt, a bűn ilyen értelemben voltaképpen nem is más, mint a szorongás csökkentésére irányuló kísérlet.