Husserl érett gondolkodásának talán legalapvetőbb belátásai az időtudat elemzéséhez kapcsolódnak. Az időtudat működése ugyanis minden egyéb tudati működés alapzatának és lehetőségfeltételének bizonyul. Az 1905-ös előadások az időről (amelyeket Heidegger szerkesztett egybe későbbi szövegekkel, és adott ki 1928-ban A belső időtudat fenomenológiája címmel) jelentős belátásokkal gazdagítják az intencionalitás addigi elméletét. Az időtudatra vonatkozó vizsgálódások abból a meggyőződésből indulnak ki, hogy a tudat pillanatnyiságának dogmája tarthatatlan, és félrevezető képet ad. Ha a vizsgálódásban nem kapcsoljuk ki az objektív, vagyis tárgyi idő fogalmát, akkor könnyen beleragadhatunk abba a hibás értelmezésbe, amely szerint a tudat egy atomi pillanatban ragadja meg tárgyát az észlelésben. Ha azonban Husserlt követve a tudat immanens idejére irányítjuk figyelmünket, akkor az észlelést már nem a végeredménye, az előttünk álló tárgy felől tekintjük, hanem kialakulásában és időbeli lefolyásában. A legjobb példát nem a térbeli tárgyak észlelése adja, hanem az ún. specifikus „időtárgyak”, amelyek csak az időben léteznek: ilyen például egy dallam. A dallam mint időtárgy azonossága ugyanis nem eleve adott, hanem az időben jön létre, az egymáshoz kapcsolódó hangok sokaságán keresztül. Félreértés lenne azt gondolni, hogy a dallam az emlékezeten keresztül válik lehetségessé, mintha a dallam észlelése az éppen adott hang jelenére szűkülne le, és a többi hangot úgyszólván kívülről adnánk hozzá ehhez az éppen aktuális hanghoz az emlékezet vagy a fantázia segítségével. A dallam ekkor különálló hangokra esne szét. Az sem tartható elképzelés, hogy valamiként az összes hang egyszerre van jelen a tudatunkban, hiszen ez esetben nem dallamot, hanem egy sok hangból álló akkordot hallanánk. Husserl fenomenológiai belátása az, hogy az intencionális tudat nem szűkíthető le az éppen adott pontszerű jelenre. Az intencionális tudat ezek szerint nem csupán „impresszionális”, vagyis az éppen adott benyomás által meghatározott, hanem retencionális és protencionális is, abban az értelemben, hogy az érzéki benyomások fázisai nem egymásra rakódnak „kívülről”, hanem immanens módon kapcsolódnak egymáshoz, a folyamatos módosulás révén. Husserl az elsődleges emlékezetet nevezi retenciónak, amit megkülönböztet a másodlagos vagy felidéző emlékezettől. A retenció tulajdonképpen nem a múlt, hanem a jelen fázisához tartozik, hiszen retencionális módosulás nélkül egy tárgy egymást követő pillanatokban látott különböző megjelenéseit nem is láthatnánk egy tárgynak. A jelen-fázis ennek következtében nem egy atomi most, hanem a most „felfakadási pontjához” tartozó retenciók sorozata. A mindenkori jelenhez ugyanígy hozzátartozik a protenció is, vagyis egyfajta elvárás a következő észlelési fázisra vonatkozóan. A mindenkori benyomás – husserli kifejezéssel: ősbenyomás – mostját tehát a retenciók és protenciók holdudvara veszi körül, és ez az egész folyamatosan módosuló szerkezet alkotja a jelent. A kitágított jelennek ez a fogalma áll szemben az elmúlt eseményre való visszaemlékezéssel.