A tanítványi kör másik, Husserllel szoros kapcsolatot ápoló tagja. Egyetemi tanulmányait Lengyelországban kezdte, 1912-től Göttingenben folytatta, majd Husserlt követve Freiburgban fejezte be. 1918-ban védte meg doktori disszertációját Bergson intuíciófogalmáról, és abban az évben vissza is tért Lengyelországba. Előbb Lvov, majd Krakkó egyetemén tanított, 1950-ben azonban idealizmus vádjával felfüggesztették, és csak hat évvel később kapta vissza a tanítási engedélyt. Husserl meggyőződése, mely szerint a fenomenológiai filozófia szigorú, eidetikus tudomány, mélyen hatott rá. Episztemológiai kérdések mellett azonban elsősorban az esztétika foglalkoztatta. Legismertebb műve Az irodalmi műalkotás (1931), amelyben a műalkotást fenomenológiai lényegelemzésnek veti alá. Három különböző, de kölcsönösen összefüggő réteget különít el: 1. A műalkotás anyagi hordozója (pl. a festett vászon); 2. a műalkotás mint egy tisztán intencionális és sematikus képződmény, ami az anyagi hordozón alapul; 3. végül pedig az esztétikai tárgy, ami a mű konkretizálása a befogadó esztétikai attitűdjében, vagyis a mű „nyitott” helyeinek betöltése. A műalkotás tehát nem sorolható sem a realitás, sem az idealitás szférájába, hanem tisztán intencionális, és léte sem fizikai, sem pszichológiai terminusokban nem írható le. Ingarden esztétikája szerint különbséget kell tenni a mű és az esztétikai tárgy között: egy műalkotás csak azáltal lesz esztétikai tárgy, hogy a szemlélő az esztétikai beállítódásban konkretizálja. A konkretizálás a befogadót esztétikai minőségekkel és értékekkel hozza kapcsolatba, ugyanahhoz a műhöz pedig több esztétikai tárgy is kapcsolódhat, amiken keresztül kifejeződik. A művészet legfontosabb funkciója Ingarden szerint az, hogy a befogadót képessé teszi az esztétikai értékekkel való közvetlen kapcsolatra. Az esztétikai érték az esztétikai minőségek polifonikus harmóniája. Későbbi gondolkodásában is hű maradt a fenomenológiai kiindulóponthoz, bár Husserlt már életében is kritizálta szükségtelenül szélsőséges idealizmusáért. A fenomenológiai redukcióban egy rejtett „ördögi kört” látott: a transzcendentális tudat ugyanis egyszerre eredménye és ugyanakkor kiinduló feltétele is a transzcendentális redukciónak. Ingarden szerint ezt a nehézséget csak eidetikus leírással kerülheti el a fenomenológia, ami végső soron a tapasztalat számára feltáruló tárgyak ontológiai elemzését jelenti.