Az egzisztencializmus nem egységes irányzat vagy iskola, egzisztencialista filozófiák egymástól függetlenül jöttek létre elsősorban Németországban és Franciaországban. Az alapélmény azonban minden esetben hasonló: elégedetlenség a hagyományos, megismerésre irányuló (neokantiánus, pozitivista, reflexiós) filozófiákkal szemben azon meggyőződés alapján, hogy ezek a gondolati rendszerek nem tudnak segítséget adni az életünk számára igazán jelentős problémák megoldásában. Az egzisztencialista filozófusok olyan gondolkodókat tekintenek elődeiknek, mint Pascal, Kierkegaard és Heidegger. A 20. századi egzisztencialisták közé sorolhatók: Karl Jaspers, Jean-Paul Sartre, Nyikolaj Bergyajev, Gabriel Marcel. Az egzisztencialista irányultságú filozófiákat úgy lehetne jellemezni, hogy a filozófus észreveszi: nem lehet szigorúan elválasztani a filozófia tárgyát a filozófia szubjektumától. A filozófia reflexívvé válik abban az értelemben, hogy a filozófus immár nem semleges szemlélőnek tekinti magát, hanem saját létmódját is az elmélkedés tárgyává teszi: a tudat, a szabadság, a transzcendencia, a halál, a bűnösség, a szorongás kerülnek érdeklődése homlokterébe a tudat-tárgy viszony, illetve a megismerés helyett. Ennek következtében az egzisztencializmus nem választja el a megismerést és az ontológiát a moráltól és a gyakorlati cselekvéstől. Azzal párhuzamosan, ahogy a filozófus saját személye is megjelenik a gondolkodásában, egyfelől csökken a különbség irodalom és filozófia között, másfelől csökken a különbség gondolkodás és közéleti cselekvés között.